Underground metal és újrahasznosítás

Kovács Attila nem ismeretlen a hazai, miskolci zenészberkekben. Jó néhány évvel ezelőtt a Varso zenekar oszlopos tagja volt, majd többek között olyan zenekarokban gitározott, mint a Watch My Dying, a Superbutt, és a ma is aktív Sear Bliss, illetve a Kill With Hate soraiban. Nemrég szólóprojektbe fogott The Waiting Ones néven, a minap pedig megjelent a projekt első lemeze, mely a For Those Who Love To Be On The Road címet kapta. A lemez különlegessége, hogy Attila minden hangszerszólamot egyedül írt és rögzített, emellett az ő munkája a keverés, a master, és a borító is – ez utóbbi külön kuriózum, később az is kiderül, miért.

Saját szavaival elöljáróban így jellemezte az anyagot:

„A lemezen tizenhárom instrumentális, 2007 és 2018 között megírt, de idén elkészült dal hallható, melyek közös nevezője a teljes spontaneitás, és az, hogy megszületésük pillanatában nem nagyon foglalkoztam semmiféle elvárással. Az anyag zeneileg ennek következtében igen szerteágazó, ugyanúgy fellelhetők benne indusztriális és filmzenés elemek, mint vadabb death és black metal hatások, de ezek csak támpontok, a felfedezést elsősorban a hallgatókra bíznám.”

Ennek apropóján beszélgettünk vele a projektről, a zenélésről, zeneszerzésről, művészetről.

– Több mint húsz éve zenélsz. Miért most érezted úgy, hogy elő kell rukkolnod a fiókban pihenő szerzeményekkel?

– Nem volt különösebb szándék emögött, egyszerűen most jutott időm ilyesmire. Tavasz óta egyik zenekarom sem volt túl aktív élőben, felszabadult némi idő, amit korábban próbával meg koncertezéssel töltöttem, így tudtam foglalkozni azzal, hogy az évek során összegyűlt kiadatlan dalaim egy részét végleges formába öntsem. Hozzá kell tenni, ahogy az évek teltek, egyre inkább frusztrált, hogy ezeknek a létezéséről jószerivel csak én tudok, szóval előbb-utóbb el kellett jönnie a pillanatnak, amikor elkezdem őket valamilyen formában közzétenni.

– Számomra most tűnt fel, hogy a projekt nevének „monogramja” TWO. Ez véletlen, vagy van benne valami mögöttes üzenet?

– Ha Rob Halford hasonló nevű, rövid életű zenekarára gondolsz, melynek indulásakor mondjuk így, kiderült ez-az… nos, ilyen mondanivaló nincs a név mögött. A The Waiting Ones elnevezés magukra a dalokra utal, amelyek már évek óta várakoznak a fiókban. A párhuzam később nekem is eszembe jutott, de akkorra már kihoztam az anyagot, és ez egyébként sem olyasmi, ami miatt megváltoztattam volna a nevet. Lefogadom, hogy sok száz Tóth Csaba nevű férfi ugyanígy nem rohant az okmányirodába, amikor először hallotta a Tankcsapda nevét.

Hallgass bele itt!

– Mennyiben dolgoztad át most azokat a dalokat, amiket évekkel ezelőtt írtál?

– Szinte semennyire, mivel ezek jórészt félkész állapotban voltak, inkább kiegészíteni kellett őket, mintsem újra megírni. Az egyikhez egy gitárszólót adtam hozzá, a másikhoz billentyűs részeket, hangmintákat, és így tovább, egészen addig, amíg olyanok nem lettek, amilyennek a fejemben hallottam őket. A nagy feladat nem is ez volt, sokkal inkább az, hogy a különböző időszakokban készült, eredetileg nem egy „alomból” származó dalok lehetőleg egységet alkossanak zeneileg és hangzásban egyaránt, és legyen egy szép íve ennek az elsőként megjelent negyvenkét percnek. Mivel a legkorábbi felvételek már majdnem tizenöt éve készültek, elég izzasztó feladat volt ez, de végül sikerült megvalósítani az elképzeléseimet. A másik komoly kihívást az jelentette, hogyan tudom megőrizni a lelkesedésemet munka közben, hiszen mindent egyedül csináltam, és sokszor úgy tűnt, soha nem fogok elkészülni.

– Hogy sikerült megőrizni a lelkesedést?

– Igyekeztem önuralmat gyakorolni, és nem elcsábulni, amikor jólesett volna felkapni a gitárt ahelyett, hogy mondjuk évekkel ezelőtt felvett sávok zajszűrésével töltöm az időm. Az is sokat segített, amikor egy-egy nap végén meghallgattam az addig elkészült anyagot, és végül kezdett összeállni az egész. Ezzel együtt mindig az utolsó mérföld a leghosszabb.

– Van általános üzenete a zenédnek, vagy teljes mértékben a hallgatókra bízod, hogy milyen benyomásokat, érzéseket, hangulatokat hoz ki belőlük?

– Mivel a lemez instrumentális, ezek a dalok szerintem olyanok, mint egy-egy tintapaca a Rorschach-teszten, mindenki azt hallhatja ki belőlük, amit szíve, vérmérséklete, gondolatvilága diktál. Ha volt célom a lemezzel, akkor az egyik mindenképpen az, hogy a magam eszközeivel felhívjam a figyelmet arra, mennyire leszoktunk arról, hogy magát a zenét hallgassuk, anélkül, hogy arra figyelnénk, milyen jól lehet együtt énekelni a refrént, milyen szépen fényképezett a videóklip, vagy milyen dögös a fellépőruha. Ilyen tekintetben tehát az, hogy az emberi hang csak effekt jelleggel tűnik fel, koncepció, de ahogy egy cimborám mondta: „Nem vagyok én postás, hogy üzeneteket adjak át!”

– Ez a koncepció kicsit a komolyzene irányába hajlik, nem?

– Ezt az összehasonlítást a komolyzenészek szerintem kikérnék maguknak a lemez hallatán, de vannak bőven ilyen hatásaim. Meg persze másfélék is, több is, mint kellene.

– Zeneileg valóban eléggé szerteágazó az anyag, sok stílus jegyei felismerhetőek benne. Kik vagy mik voltak rád hatással, amikor ezek a dalok születtek?

– Inkább nem sorolom fel, ahhoz könyv kellene, nem interjú. Akit érdekel, a borítóban, vagy a The Waiting Ones netes felületein megtalálhatja az egyes dalok elkészülésének történetét, azokból kiderül minden.

– Apropó, mesélj egy kicsit a különleges borítóról. Honnan jött az ötlet?

– Nem nagyon gondolkodtam olyasmin, hogy egy ilyen lemezzel nekiálljak kilincselni a hazai lemezkiadóknál, hiszen finoman szólva nem az effajta experimentális rétegzenék fenyegetik a MAHASZ-lista élbolyát. Ha pedig üzletileg érdektelen, akkor már nyugodtan lehetett pont olyan, amilyennek szerettem volna. A CD-tokokat a szülői ház kiürítésekor találtam, eredetileg mindenféle zeneipari hulladékot tartalmaztak. Mivel bizonyos szinten a zene is régi ötletek újrahasznosításával készült, úgy gondoltam, stílusos lenne, ha a csomagolás is ezt fejezné ki a maga eszközeivel. Tehát ezeket az ütött-kopott tokokat festettem le kézzel, a borítógrafika pedig matrica formájában került rájuk. Így minden példány teljesen egyedi, ilyet garantáltan nem kapsz a benzinkúton, ráadásul nem kellett úgy egy köbméternyi műanyag hulladékkal megterhelnem Miskolc egyébként is szigorú kiképzést kapó környezetét. Szerintem ad egy plusz filozófiai vetületet a lemeznek, hogy itt 100%-ban megvalósult a punk „csináld magad” esztétikája, és az a bizonyos Frank Zappától származó alapvetés is a művészet mibenlétéről. Nyilván lesznek olyanok, akik azt mondják majd erre, hogy „Na bumm, egy kiöregedőben lévő negyvenes underground zenész egyszemélyes zenekart játszik, és saját maga gyártja a CD-it a pincében, ez aztán a nagy kaland!”, de én büszke vagyok erre a gondolatiságra.