Önazonos szerepben, felnagyított karakterrel

Sopron, Székesfehérvár, Kecskemét és Esztergom után a műsorkészítők Miskolcon is az egyik hallgató háza mellé költöztették a stábot, pontosabban egy sportpálya mellett kapott helyet a stúdió és a színpad is. Ez utóbbin a Bíborszél zenekar is fellépett, így élő adásban játszhatták el – a többi között –, Miskolc című dalukat. Az Estike utcában, a reggeli műsor után Bochkor Gáborral és Lovász Lászlóval a kapszulastúdióban beszélgettünk.

Tekintve, hogy a két műsorvezető hallgatóival is mindig tegeződik, ráadásul kollégákként is rosszul vette volna ki magát a magázódás, így a beszélgetést, és benne a kérdéseket is abban a formában közöljük, ahogyan az ott elhangzott.

Volt idő felfedezni Miskolcot? Kérdezem azért is, hiszen egy állandó hallgatótoknál, Erikánál töltötték az előző délutánt.

Bochkor Gábor: A város felfedezésére természetesen ilyenkor nincs idő, de ez egy sokkal nagyobb felfedezés, amikor egy családhoz jössz, minthogy sétálgatsz a városban. Nekünk ez önmagában egy izgalmas és új történet. Az, hogy beülsz egy családhoz, akik itt laknak, mesélnek a közösségükről, a környezetükről, az sokkal izgalmasabb.

Lovász László: A turné nem arról szól, hogy megismerjük a helyeket. Minél több helyre szeretnénk ilyenkor eljutni egy hét alatt. A várost pedig meg tudjuk nézni külön a családdal, szabadidős programként, de sokkal jobb az, hogy embereket ismerünk meg.

Hallhattuk a Miskolc dalt élő adásban, és itt a helyszínen is. Volt, aki azt írta ezután, hogy „miskolci szeretnék lenni”. Ilyen sikere volt mindenütt a helyi daloknak?

B.G.: Nyilván mindenhol lelkesek voltak a saját zenekaraik iránt, de ez a fellépés, megspékelve ezzel a Miskolc dallal, ami a város himnusza, ez nagyon nagy érzelmeket váltott ki a helyiekből és a hallgatóinkból is. Egyébként a turné minden városában nagyon nagy sikere volt a fellépéseknek.

Hogyan értékeled? Bejött ez az ötlet, sikeres lett, hogy a helyi zenekarok, helyi emberek előtt, országos adásban koncertezzenek?

B.G.: Abszolút. Korábban mi is csináltuk már, más rádió is, hogy elvisz egy ismert előadót a kitelepülés helyszínére. Mi ezt nem akartuk. Először is a nagy magyar sztárok unottan jönnek, reggel azt mondják, nem tudunk énekelni… Biztos voltam benne, hogy mindenhol vannak jó bandák, csak valami miatt nem jutottak eddig lehetőséghez. Most nem azt mondom, hogy ez egy óriási lehetőség, amit mi kínáltunk, de lehetőséget kaptak arra, hogy bekerüljenek egy reggeli műsorba. Az elmúlt négy állomás bandái nagyon különbözőek, nagyon egyediek és baromi profik voltak. Nekünk ez kimondottan a fénypontja volt a reggelünknek.

Akkor nézzük a reggeli műsorotokat. (Lovász Lászlóhoz fordultam) Nem érzed úgy, hogy téged elnyom Bochkor?

L.L.: Nem. Nem. Nem.

B.G.: De!!!

L.L.: Na jó, de, elnyom. Félretéve a tréfát, a mi párosunk valahogy így működik jól, nagyon mások vagyunk, nagyon másképp működünk, és rengeteg dologban csiszolódtunk össze. Meg kellett szoknunk egymást. Hogy hogy működik Bocsi a rádióban, arról én nyilván többet tudtam, hiszen mindig hallgattam korábban. De neki meg kellett szoknia azt is, hogy én nagyon más tudok lenni, mint amit ő ismert belőlem, és az nem volt sok. Ez arról szól, hogyan pörög a beszélgetés hármunk között, Háder Gyurival együtt. Szerintem izgalmassá teszi ezt, amikor én a másfajta gondolkodásmódommal „bedobok oldalról egy labdát”, mert akkor azzal ők rögtön tudnak játszani.

B.G.: Nyilván arra is célzol, hogy itt van egyfajta dominancia. Ez egy rádióműsor, tehát nem lehet három egyforma súlyú karakter, van egy domináns, aki a karmester. Laci a „fontos beszélgetőpartner”, Gyuri pedig a „civil nézőpont” a műsorban. Ő szerkesztő, nem műsorvezető, vagyis ő a maga civil hangján szólal meg. Aztán persze úgy tűnik, hogy ez egy jópofa asztaltársaság, és mindenki beleszól mindenbe, de az a lényeg, hogy Laci velem szemben kontrasztos karaktere nagyon fontos. Ha nagyon hasonló lenne, és nem zrikálnánk egymást folyton, nem volna érdekes. Pont ettől lesz izgalmas, hogy ennyire más, mint én.

Ezek a szerepek nagyon tudatosan felépítettek általában. Mennyire érzitek azt önazonosnak, amilyenek ti a műsorban vagytok?

B.G.: Mindannyian bírunk valamilyen karakterjegyekkel, és maximum ez annyiban különbözik a civil énünktől, hogy erre nagyon ránagyítunk. Van bennem némi sznobizmus, van némi „mindenek felettiség”. De piciben, vagyis a privát életben annyira nem, de a humor szintjén nagyon szívesen. A rádióban ezekre egy akkora nagyítót rakok rá, hogy ez óriási legyen.

L.L.: És ha kell, te is röhögsz ezeken...

B.G.: Persze, én magamon is röhögök nagyon szívesen, mert nagyon fontos, hogy legyen öniróniánk, és tudjunk magunkon nevetni. Vagyis ez nem egy játszott karakter, hanem egy felnagyított karakter. Lacinál ugyanez, ő például ezerszínű. Az a fajta értelmiségi, már-már a mi stílusunkon megbotránkozó karakter, de az is nyilván fel van nagyítva, de ő hoz még emellett ezer színt.

L.L.: Ez a két dolog találkozik, és a másik úgyis szóváteszi, ami benned furcsa neki. Oda-vissza.

Azt tapasztaltam, hogy nagyon sok embert üdvözöltettek Miskolcon, mint régi ismerőst. Egyrészt hogy bírjátok ezt a nagy szeretetet, ami most körülvett titeket, másrészt ilyen jó arcmemóriátok van?

B.G.: Nem mindenkinél… Egyrészt ezért a nagy szeretetért nagyon meg kellett dolgoznunk. Ezt az ember nem kapja csak úgy. Nyilván más médiaszemélyiségekért rajonganak, vagy kíváncsiak rájuk, ez nálunk hosszú-hosszú évek munkája, ami még a bumerángos időkbe is visszanyúlik. A hallgatók egyfajta családtagnak tekintenek. A műsor hangvétele is olyan, mintha beülnél a mi családunkba, szappanoperaszerűen, ott vagy velünk, ismered az összes rigolyánkat, humorunkat. A hallgatóink tényleg így viszonyulnak hozzánk, és a hosszú évek során, mikor kitartó hűséggel és rajongással jönnek feléd, akkor nyilván jó pár arcot megjegyzel. Ez a szeretet nagyon nagy dolog, és a hallgatottságunkban is megmutatkozik, mert 900 ezer fő környékén vettük át a reggeli műsort, és most tartunk megközelítőleg 1 millió 300 ezernél. Ez azt jelenti, hogy valamit jól csinálunk, de ez nem működik szeretet nélkül, és ez kölcsönössé válik, és vannak, akiket személyesen is ismerünk.

L.L.: Nagyon sokáig az sms-k aláírásait, a gyakori neveket hallottam, aztán rengeteg régi sztorit megismertem, majd szépen lassan a turnék alatt nekem is arcok kezdtek el társulni a nevekhez. Nagyon jó érzés, hogy ezek az emberek minden reggel ott vannak velünk.

Videós tartalmaink továbbra is megtalálhatóak a YouTube csatornánkon.