A kitűzőn ez állt: A világ legjobb osztályfőnöke

Simon Jánosnak munkája során a gyermekek szeretete adott erőt és energiát. Ma már nyugdíjas pedagógusként tölti napjait, de mostanában újra szívesen emlékszik az oktatási intézményekben eltöltött hosszú évekre, hiszen hamarosan átveszi aranydiplomáját, méghozzá a Nyíregyházi Egyetemen. Igaz, 1969-ben, amikor a szabolcsi megyeszékhelyen végzett, még Nyíregyházi Tanítóképző Intézetnek hívták a felsőoktatási intézményt, de azóta sokat változott a világ.

Mély vízbe dobták

– Még csak az általános iskola felső tagozatára jártam, amikor egy nagyon aranyos és kiváló magyar–történelem szakos tanárnőt kaptunk. Még a nevére is emlékszem, Tóth Istvánnénak hívták. Olyan jó pedagógus volt, hogy már akkor elhatároztam, én is tanár leszek. A gimnáziumban is erre készültem. Akkor azt lehetett hallani, hogy Szabolcsban és Borsodban nagy a pedagógushiány, ezért Nyíregyházára jelentkeztem. Egyébként makói vagyok. A tanítóképzőbe vettek fel, és emlékszem, mi voltunk a kollégium első lakói. 1969-ben kaptam meg a diplomámat, méghozzá kitüntetéses diplomát. Rögtön ezután mély vízbe dobtak. Egy Miskolc melletti kistelepülésen kezdtem a tanítói pályámat, összevont osztályban. A csoportba nem járt több 20 gyereknél, de négy évfolyamot kellett egyszerre tanítanom. Pályakezdőként ez csöppet sem volt könnyű. Amíg az egyik osztály megoldotta a matematikafeladatokat, a másikkal olvastunk, mire az elsősök negyedikesek lettek, már ismerték az összes olvasmányt, annyiszor hallották. Mindig arra tanítottam őket, hogy a tudás érték. Azt nem veheti el tőlük soha senki – idézi fel a múltat Simon János.

Van innen egy nem mindennapi története: az egyik évben tanév közben kezdték lebontani az iskolát, ezért az osztállyal át kellett költöznie a kultúrházba. Itt azonban az ablakok sötétek voltak, és kinyitni nem lehetett azokat, mert a helyiséget moziteremként is használták. Így aztán mindig lámpafénynél kellett tanulniuk a gyerekeknek. Gond csak akkor adódott, ha áramszünet volt, mert akkor teljes sötétség honolt a teremben.

A legjobb

Simon János később Miskolcra került, ahol technikát tanított felső tagozatban, majd igazgatóhelyettes lett, a Megyei Pedagógiai Intézetben pedig szaktanácsadó. A technikaórákat is nagyon kedvelte, mert a gyerekekkel meg tudta szerettetni a különböző anyagok megmunkálását. Ez már a miskolci Pattantyús-Ábrahám Géza Általános Iskolában történt. A nyugdíjba vonulása előtti években a két tannyelvű osztályba járó gyerekeknek volt a napközis nevelője.

A nyugdíjas pedagógusnak kedves, szívmelengető történetek jutnak az eszébe:

– A Pattantyús-iskolában osztályfőnök is voltam. Egyszer, amikor osztálykirándulásra indultunk, két kedves tanítványom egy kitűzőt nyújtott át nekem. Nézem a kitűzőt, hát az volt ráírva: „A világ legjobb osztályfőnöke”. Ez igazán megható volt. Több évtizedet csak úgy lehet a pályán eltölteni, ha az ember tiszteli és szereti a diákokat, és ha a szülő és a pedagógus egyetért a gyermekek nevelésével, oktatásával kapcsolatban. Soha nem bántam meg, hogy pedagógus lettem. Igaz, az anyagi megbecsülésünk mindig alacsony maradt, de amikor felálltam a katedrára és 30 szempár figyelt rám, az pótolhatatlan érzés volt. Az ember pedagógusként tulajdonképpen tanítva tanult. Hiszen minden napra, minden órára készülnie kellett. Egykori tanítványaim hiába elmúltak már 40 évesek, még ma is úgy köszönnek, hogy „csókolom tanár úr”, a fiatalabbak pedig büszkén mutatják gyermekeiket. Az egyik volt diákom pedig még az esküvőjére is meghívott. Nem könnyű a pedagóguspálya, idegileg olykor megterhelő, de szép hivatás – zárja sorait a nyugdíjas pedagógus.