Büszke rá, hogy miskolci diák és tanár lehetett

A díszoklevél-átadóünnepség sokat jelentett dr. Hajós Mihály vasdiplomás, a Gépészmérnöki és Informatikai Kar egykori hallgatója, majd adjunktusa számára.

– Nagyon örültem az ünnepélynek, mert egy-két társamat kivéve elég régen elszakadtam az egyetemi évfolyamtársaimtól – kezdte az egykori oktató. – A borsodi megyeszékhelyen születtem, és itt végeztem a tanulmányaimat. A volt Fráter György Katolikus Gimnáziumba jártam. Később ugyanabban az épületben lettem egyetemista, ugyanis átkerült a régi miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemhez. Remek szakmai képzést kaptam, és már fiatalon is hálás voltam, hogy részese lehettem ennek. Nagy dolog volt, hogy az 1950-ben induló évfolyamból négy év tanulmányi idő után, az első diplomavédési időszakban végzett 11 főben én is benne lehettem.

Szívesen tanított

Szeretettel emlékszik vissza oktatói pályájára és a miskolci évekre.

– 1954-ben kaptam meg a gépészmérnöki oklevelet, és utána kérelmeztem, hogy a városban maradhassak. Beadtam a pályázatomat a gépipari technikum tanári állására. Vonzott a pedagógusi hivatás, mert a szüleim is ezen a vonalon tevékenykedtek. Édesapám korábban éppen ennek az intézménynek volt az igazgatója, édesanyám pedig a miskolci zeneiskolában zongoratanárnő volt. Két évig tanítottam a technikumban, majd értesültem róla, hogy a gépüzemtan tanszék tanársegédeket keres. 1956-tól kezdve 30 éven át, később már adjunktusként, a Miskolci Egyetem oktatója voltam. Egész pályafutásom során törekedtem rá, hogy a kutatómunka mellett az oktatói-nevelői feladataim ugyanakkora hangsúlyt kapjanak. Közben gazdasági mérnök oklevelet is szereztem. Amikor a gyermekeim egyetemista korúak lettek, Budapestre költöztünk. Az Oktatási Minisztériumban kaptam állást, ahol a műszaki felsőoktatás szervezési és pedagógiai feladataival foglalkoztam – mondta dr. Hajós Mihály.

Találkozási pont

Az akkori egyetemeken az osztályközösség-szerű tankörök voltak a hallgatói élet meghatározói.

– Az egyetemi tankörökben szoros barátságok születtek. Támogattuk egymást a tanulásban. Akkor épült a Miskolci Egyetem néhány részlege, és az ott folyó munkálatokban is segédkeztünk, a tankörvezetőkkel is jó kapcsolatunk alakult ki. Sajnos, amikor a fővárosba költöztem, megkoptak ezek a szálak. Most sokat jelentett újra találkozni a régi barátokkal és kollégákkal, akikkel az egykori professzorainkról is megemlékeztünk. A 87. életévemet töltöm be idén, és nagyon kevesen maradtunk az évfolyamunkból. Már önmagában nagy dolog, hogy megértem ezt a kort – jegyezte meg.