„A legfontosabb, hogy sok szeretetet kaptam”

Gecse Attila kapta az idei Prima díjat, amellyel a megye kulturális, tudományos, oktatási és sportéletének legkiválóbb képviselőit ismerik el. A díjat a Miskolci Nemzeti Színházban tartott gálaesten vehette át a lelkipásztor. A megyei Prima díj várományosait tíz kategóriából választották ki. Gecse Attila Oktatás és köznevelés kategóriában vehette át a díjat. A lelkész alapítója az Erzsébet Hospice Alapítványnak. 1992 óta oktatói feladatokat is ellát. A kórházi betegek lelki gondozása mellett a Bátor Táboron belül a Lélekmadár Tábor gyászcsoportjának vezetője, a Lélekmadár Tábor pasztorális lelki gondozója és a Perecesi Bányász Fúvószenekar tagja.

Kérem, meséljen gyermekkoráról, a családi körülményekről!

Szüleim második gyermekeként Miskolcon, a Dél-Kiliánban nőttem fel. Apám a Diósgyőri Gépgyárban dolgozott, édesanyám körzeti ápolónőként tevékenykedett. Azok nagyon szép évek voltak, egészen más volt akkor gyereknek lenni, állandóan lent voltunk az utcán, fociztunk, játszottunk, annyi mindent csináltunk. Nem a számítógép és televízió világa volt, mint ma. Emlékszem, hogy amikor valamilyen vezetéket fektettek a lakótelepen, mennyire örültünk, hogy az árkokban milyen csatákat vívtunk, seprűnyélből készült tomahawkokkal támadtuk meg egymást. Oda jártam iskolába is, a Kiliánba. Ami meghatározó még a gyermekkoromból, hogy elkezdtem trombitálni és mellette nagybőgőzni is, de igazából a trombita, ami meghatározó maradt. Ugyanis némi úttörőzenekari előzmény után 13 évesen bekerültem a miskolci Vasutas Fúvószenekarba. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a trombitasor végén ott ülhettem. Az idősebbektől sokat tanulhattam és sok szeretetet, megértést kaptam.

A zenész pálya tovább is folytatódott…

Ha egy nagyot ugrok, érdekes megfigyelni, hogy akikkel akkor zenéltem, azokkal ma is együtt játszom a Perecesi Bányász Fúvószenekarban. Óriási élmény volt fiatalon a fúvószenekar, de amit még kiemelnék, az a miskolci Kabinet Rt. együttes. Az induló zenekarban én is szerepet kaptam trombitásként. Emellett a diósgyőri templomban szintén trombitáltam. A zene sok területen ott volt az életemben, nagyon meghatározó maradt a mai napig is. A Perecesi Bányász Fúvószenekar tagjaként az elmúlt évek alatt nemcsak zenéltem, hanem fontosnak éreztem a 108 éves zenekar jövőjét, mivel a város egyetlen megmaradt fúvószenekara.

A tanulmányait hol folytatta?

A Kós Károly építőipari szakközépbe jártam, mert a szüleim úgy gondolták, hogy a szakma és az érettségi együtt többet ér. Ezt esetemben az élet később nem igazolta be. Érettségi után egy évet dolgoztam a vasútnál a zenekari kapcsolatnak köszönhetően. Aztán szép lassan megérettem arra, hogy jelentkeztem a teológiára. Felvettek Debrecenbe, és ezzel járt abban az időben, hogy katonai szolgálatra vittek. Cegléden voltam a tüzéreknél, elég nehéz volt. Főleg úgy, hogy előtte volt egy szabad élete az embernek a zene miatt is, és ez a katonaságnál teljesen megszűnt. Ott egyszer vagy kétszer trombitáltam, de egyéb lehetőség nem adódott. A nehézségek ellenére érdekes élményt jelentett. Ott voltunk előfelvett teológusok mindenféle felekezettől, vegyesen a különböző emberekkel, akik a sorkatonai szolgálatukat töltötték. Így voltam Fodor Gáborral együtt, akit az egyetem után visszahívtak fél évre. Érdekes egybeesés, hogy a bátyám pedig előfelvételisként töltötte vele katonaidejét. Mindez a rendszerváltás előtt volt közvetlenül, amikor már felerősödtek a rendszerkritikus hangok a seregben is.

Hogyan teltek a debreceni évek?

A katonaidő letelte után megkezdtem Debrecenben a teológuséveket. Én tényleg úgy léptem be oda, mint Nyilas Misi. Azzal, hogy az ember nem egy lelkészcsaládból származott, hogy valamelyik felmenője mesélt volna neki a teológiáról, kicsit misztikus élmény volt belépni az ősi kollégiumba. Nagy, fehérre meszelt falak, friss illatok, óriási terek, ebben indult a klasszikus teológiai képzés. Ott megadatott számomra másodéven, hogy kijussak Izraelbe, ami abban az időben keveseknek sikerült. Látni, megismerni a Szentföldet egy igazán szép élmény volt. Ami nagyon meghatározó volt az a rendszerváltás 89-ben, főként az, hogy egyesek mennyire másként kezdtek el beszélni, gondolkodni, hogy mennyien kezdtek el azzal dicsekedni – főként az idősebb generációból –, hogy egyházi iskolába jártak, holott ez csak azért történt, mert 41–42-ben a faluban csak egyházi iskola volt.

Milyen meghatározó élmények irányították útján?

Leginkább meghatározó az volt, hogy a klinika ajtaja kinyílt: jött a teológia felé egy jelzés, hogy ha valaki szeretne bejárni betegekhez, van rá lehetőség. Én a mai napig nem tudom visszaidézni, mi is volt az a konkrét hívószó, amire én azzal válaszoltam, hogy a gyerekklinikára mentem el, és azon belül is egy gyermek­onkológiai és hematológiai osztályra. Lehetett ennek köze ahhoz, hogy édesanyám körzeti ápolónő volt, így nem voltam messze a betegektől, az egészségügytől. A Martintelepen sokszor mentem vele gyerekként, és sok beteggel találkoztam, beszélgettem. Elkezdtem járni a leukémiás és daganatos gyerekekhez, ami egy életre meghatározó élményt adott, akik közül – bár már akkor is jók voltak a gyógyulási arányok – sokan mégis elmentek. Megpróbáltunk ott a fiatal orvosokkal, nővérekkel valami más légkört teremteni a gyerekeknek, hiszen voltak, akik nagyon hosszú időt töltöttek ott, hónapokig, évekig is kezelés alatt álltak. Főleg délutánonként mentem, amikor már lecsendesedett az osztály, és gyakran egészen későig játszottunk, beszélgettünk, rajzoltunk egy nagyon pici asztal körül ülve.

Hogyan vált felejthetetlen élménnyé egy kirándulás?

Ezeknek a gyerekeknek nem volt lehetőségük nyaralásra a vakációban. Sikerült azt megszervezni fiatal orvosokkal, nővérekkel, hogy menjünk el egy hétre Bükkszentkeresztre. Balog Zoltán miniszternek az édesapja a Kékkereszt iszákosmentő missziónak volt a vezetője, akinek a segítségével sikerült megkapni két kis házat az erdő szélén ingyen és bérmentve. Orvosok, nővérek, gyerekek, mindenkivel együtt felültünk egy buszra, és felmentünk az erdőbe. Azt is jó volt megtapasztalni, hogy milyen sokan segítettek valamilyen formában. Nemcsak anyagilag, hanem például volt egy cég, amely rettentő sok papírárut adott, hogy a gyerekeknek legyen eszközük, amikor kreatív foglalkozást játszunk. Felejthetetlen élményt jelentett, hogy ami addig elképzelhetetlen volt – és ma már természetes –, hogy ezeknek a gyerekeknek is legyen lehetősége kimozdulni a kórház falai közül és az egészséges gyerekekhez hasonló élményekben lehessen részük. Ez éveken át így mehetett. Nagyon nomád körülmények voltak, a reggelit, vacsorát magunknak készítettük el, de mégis ez jelentette a különlegességét. Igazi élményterápia volt a gyerekeknek.

Hogyan alakult ki a hospice-­szolgálat?

A teológusévek alatt erősödött meg bennem, hogy nem elsősorban gyülekezeti lelkész szeretnék lenni, hanem a betegekkel szeretnék foglalkozni. Ezen vágyam hozta magával, hogy elkezdtem ez irányba képződni. Abban az időben a Semmelweis kórháznak volt egy olyan igazgatója dr. Molnár László személyében, aki az orvosi egyetem után elvégezte a teológiát. Ő nagyon fontosnak tartotta az egyház valamilyen szintű jelenlétét a kórházban, többek között nagy vágya volt, hogy a kórházba visszahozza az apácákat, az ápolórendeket és a diakonisszákat, de már nem találta őket. Volt egy hátsó épület, amiben működött aztán a hospice, amit átalakítani tervezett a számukra. Partner volt abban, hogy én lelkészként ott tevékenykedhettem. Harmadév után kikerültem Sajóhídvégre helyettesíteni, amiből majdnem öt év lett. A teológia elvégzése után a kórház elfekvő osztályán, ami egy háromszintes épület volt, kezdtem el járni a betegekhez mint önkéntes. Az országos pszichiátriai intézetben Bagdy Emőkénél tanultam, később pedig Polcz Alaine-nél képeztem tovább magam, aki nagy hatású könyveket írt az élet végével kapcsolatosan. Elindult egy hospice-képzés, az osztrák hospice szervezet tartotta Szombathelyen, amelyre meghívást kaptam, sőt vihettem magammal még egy embert, dr. Simkó Csabát. Másfél évig tartott, közben végeztem itt a szolgálatot. Nagyon jó érzés volt, hogy a kórházi vezetés, látva a munkámat, elgondolkodott azon, hogyan lehetne legalizálni. Végül felvettek kórházlelkészként, ami abban az időben ritkaságszámba ment. A tanulmányok tapasztalatait a gyakorlatba ültetve alakítottuk ki a miskolci hospice-ellátást, amely egy házi gondozással indult. Eleinte a kék Trabantom volt a hospice-iroda, de az Úristen áldását adta a hospice munkára, és fokozatosan növekedett, gazdagodott. A fekvőbeteg-ellátáshoz a kórház biztosított egy használaton kívüli épületet, amit támogatók segítségével sikerült felújítani, és így elindulhatott az Erzsébet Hospice Otthon, amely mára túlnőtte magát. Közben elkezdtem pszichiátriai betegekkel is foglalkozni.

Milyen lelkészi feladatokat lát el jelenleg?

1995-ben abba a Csabai kapui gyülekezetbe kerültem lelkésznek, amely az 50-es évek elején alakult a kórházi misszióból. Sokan nem tudják, hogy a Semmelweis kórház sarkán épült SZTK már egy félig kész templom volt. A Kádár Zoli bácsi vezette gyülekezet, mely a kórház területén működött nemcsak a betegeknek nyújtott oltalmat, hanem a környéken élőknek is menedékül szolgált. Ebből jött létre a Csabai kapui gyülekezet, amely elkezdte építeni a saját templomát, de sajnos a Rákosi-korszakban elvették. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen később elvégeztem a pasztorálpszichológiai képzést, gyászterapeuta-képzés és szupervizori képzés is követte. Egy kedves pesti barátom küldött egy felhívást, hogy a Bátor Tábor vezetőket keres. Megpályáztam, és sikerült elnyernem ezt a szolgálatot. Egy év alatt háromszor táboroztatjuk azokat a családokat, amelyek gyermeküket vesztették el. Lélekmadár Tábornak hívjuk.

A széles ismeretségi körből, gondolom, sokan gratuláltak a Príma díjhoz…

Nagyon megható volt, a helyieken kívül a világ különböző részéből – Bázeltől Angliáig – nagyon sokan írtak kedves sorokat, gratuláltak a díjhoz. Olyanok, is akikkel húsz éve nem találkoztam; de a legfontosabb, hogy rengeteg szeretetet kaptam ezen keresztül is, amiért nagyon hálás vagyok.