Gazdagabbnak érezték magukat még a leggazdagabb embereknél is

Három-négy évesen még nem készül a gyermeki lélek a karácsonyi ünnepekre.

Nem is tudja, mi az a karácsony, ha nem hallott Jézus születéséről. Márpedig a mi családunkban kitől is hallott volna? Az apánk nem hitte, az anyánk nem merte elmesélni. Így az ünnepvárás nem töltötte be kicsi gyermeki lényünket. Főleg az 1956-os események és az azt követő időszak nem nagyon engedte a nyílt örömködést, még karácsonyvárás idejére sem. Mégis meg-meghallottunk egy-egy suttogó szót: karácsony, ajándék, mit is kéne főzni, sütni… És ahogy elsuttogta anyu apunak, amikor minket már aludni véltek, valami misztikus titkot sejtettünk, amire várni kell és az biztos, hogy eljön.

Ez az első karácsonyom, amiről valami kis emléktöredék él bennem.

Ezen az 1956-os karácsonyon éreztem, hogy ünnep van. Nem csak szüleink titkolózásából, de a mákos, diós bejgli mennyei illatából is ez érződött.

Apu reggel óta a kamrában fúrt-faragott, és mi nem mehettünk be hozzá. Majd vigyorgó arccal behozta a kis fenyőfát. Mi hárman gyerekek sikongva körbe ugráltuk. Hát amikor anyu hozta a színes papírból készített fűzért, a mézes kis csillagocskákat, gyertyákat, már tudtuk, ma egy különleges nap van!

Nem, nem úgy ünnepeltünk, mint ahogy felnőttként én a gyerekeimmel és később az unokáimmal ünnepeljük a karácsonyt. Nem volt csengőszó, nem esett szó kis Jézus születéséről, nem énekelgettünk, nem kívántak nekünk boldog karácsonyt.

Apám a maga hitetlenségében mindezt nem engedte. Mégis boldogok voltunk. Valami nagy öröm csillogott mindannyiunk szemébe. Melegség és jóság járta át a kicsi szívünket.

Főleg, mikor megkaptuk a karácsonyi ajándékunkat! Csodálatos ajándék volt!

A két fiú testvérem és én ugyan olyan ajándékot kaptunk: kis kosarat, benne egy-egy kis zsebkendő és egy-egy kis szelet csokoládé.

Hatalmas ajándék! Egész este apró kincseinket rendezgettük a kosarunkban. A Hernád vizéből gyűjtött kagylókat, kavicsokat, féltett gombgyűjteményünket, színes törött üvegdarabokat… minden kincsre nem is emlékszem, ami akkor sokat jelentett számunkra.

Gazdagabbnak éreztük magunkat a leggazdagabbaknál!

Mi másnap is karunkon a kosarunkkal, benne a kincseinkkel, büszkén sétálgattunk az udvaron. Le nem tettük volna egy percre sem. Szövögettük a jövőre nézve, mi mindent fogunk még bele rakni. Korán érő cseresznyével jól megrakjuk. De ringlónak, ribizlinek, büszkének is épp megfelelő. A még meg sem született kismalacnak papsajttal fogjuk megtömködni. Ezentúl kikísérjük anyut a piacra – ami mondanom sem kell, hogy pár lépésre volt tőlünk – és mi cipekedünk majd helyette. Hisz nekünk van kosarunk.

És máris megtörtént a kalamajka, aminek talán ez a felhőtlen öröm volt az oka.

Ma sem tudom hogyan történhetett, hogy a szomszédék megirigyelték ezt a gyermeki örömet.

Kivágódott az ajtajuk és a szomszéd néni fúriaként ripakodott ránk: – Takarodjatok be! Mit képzeltek, csóró prolik? Mit vágtok fel azzal a hitvány ajándékkal?

Volt abban lekezelő gúny, sértő bántás, de mi -hála a jó Istennek nem értettük –, mi igazán a baja velünk.

De a szavaival ellentétben azt erősítette meg bennünk, sokat érő ajándékot kaptunk!

Anyu meghallotta és gyorsan beterelt minket a házba.

Évekkel később, nagylány koromban mesélte el, mivel bántottuk meg a szomszéd nénit, akaratunkon kívül.

Nekik két fiuk volt, velünk egykorúak. Jó anyagi körülmények között éltek abban az időben is. Oda villanyvasutat hozott a Jézuska. Komoly ajándékot, aminek örültek is a gyerekeik.

De meglátták a kosártól csillogó szemeinket és elkezdtek sírni: mi is azt akarunk! Kosarat!