Kettős kihívás: a félelem és a hegyek legyőzése

Sokszor furcsán nézünk azokra a kalandorokra, akik hatalmas hátizsákkal vágnak neki a vadonnak, akár napokra, sőt éjszakákra is. Vajon miért jó 30-40 kilométert gyalogolni egész nap, hőségben, fagyban, hóban, sötétben, idegen tájakon? Miért éri meg teljesen kifárasztani magunkat? Megéri egyáltalán?

„Önmagunk legyőzése a legnagyobb győzelem.” Ez a mondat lehetne a túrázók jelmondata is, legfőképp a kezdetekben. De miért is jó túrázni, azon kívül, hogy csöndben, jó levegőn, a természet lágy ölén töltjük a szabadidőnket? Rendszeres túrázókat kérdeztünk, őket mi vezette a hegyek, erdők közé.

A tökéletes hobbi

– Már gyerekkoromban is imádtam a természetet és rengeteg időt töltöttem a szabadban. A Tisza-parton nőttem föl, sokat jártuk az erdőt is. A párommal együtt kezdtünk túrázni, aztán egyre több olyan emberrel találkoztunk, akiknek szintén ez a tevékenység jelentette a kikapcsolódást és feltöltődést egyben – kezdi történetét Oláh Eszter, aki oktatóként dolgozik egy gyárban. – Kezdetben csak kisebb utakat vállaltunk, aztán a nagy áttörést az első magashegyi túránk jelentette a Tátrában. Onnantól nem volt visszaút, életünk szerves része lett a túrázás. Fokozatosan próbálok újabbnál újabb kihívásokkal szembenézni, illetve folyamatosan tenni azért, hogy legyőzzem a félelmeimet: kezdve azzal, hogy borzasztó tériszonyos vagyok, ami lássuk be, elég mókás egy magashegyi túrázótól – teszi hozzá nevetve.

– Életemben nem gondoltam volna, hogy képes leszek sziklaszirteken kötelek és láncok segítségével mászni, vagy éppen létrákon lépdelni fölfelé a hegyoldalban. Aztán ez sem volt elég, jött a következő megmérettetés: a több napos vándortúra hatalmas hátizsákkal. Öt napon keresztül 12-14 kilós pakkal a 30-38 fokos melegben tapostuk a kilométereket. Ez egy lényegesen másabb élményt nyújtott, hiszen itt magunknak kellett vinnünk az ágyat (sátor, hálózsák) és az öt napra elegendő ruhát, tisztasági felszerelést. Nagyon vicces, amikor konyhai mérlegen méregetem a dezodoraimat, hogy melyik nyom kevesebbet. Nem túlzás, grammok döntöttek arról, hogy melyik nadrágot, alsó ruházatot vagy pulcsit viszem magammal a hétre. Először azt gondoltam, biztos, hogy nem vagyok normális! Miért nem tudom azt csinálni, mint az átlagemberek, hogy a hűvös szobában jégkrémet eszegetve filmezek? Aztán rájöttem: mert nem vagyok átlagos ember. És ez boldogsággal töltött el akkor, és boldogsággal tölt el azóta is – mondja Eszter. – Ami nagyon fontos minden túra alkalmával, az a csapat. Csakis hasonló mentalitású emberekkel tudom elképzelni ezt a természetjárást, és nem is igen találkoztam még olyan személyekkel, társasággal, akik valami okból ne lettek volna szimpatikusak. A hobbink összeköt. Nem is tudom lehet-e ezt egyáltalán már „csak” hobbinak nevezni. Az életem szerves része, egyfajta kifejezőeszköz, önmegvalósítás. Úgy vélem, a természet tisztelete nagy erény. Minden embertársunknak tisztelnie kellene, talán nem tartana ott a világ, ahol… Nem is igazán lehet ezt szavakkal kifejezni, mit érez az ember, amikor magára ölti a túraszerelését és útnak indul. Nem túlzás azt mondanom, hogy talán jelenleg ezekért a percekért érdemes élnem. Hiszem, hogy mindenki megtalálja azt a tevékenységet, ami a legnagyobb megnyugvást hozza el számára, és amiből töltekezni tud a hétköznapokra. Nekem majd 30 évembe telt, de megtaláltam a tökéletes hobbit, életmódot, kikapcsolódást nyújtó aktív pihenést – árulta el.

Kiváló önismereti tréning

Eszter párját, Magyar Balázst is megkérdeztük, neki mit adott a túrázás.

– Bennem azokat a dolgokat erősítette meg, amik eleve fontosak voltak számomra: a természet szeretete, bolyongás az erdőben, hegyeken. Ez egy nagyon jó önismereti tréning, főleg egy húzósabb terep, vagy egy nagyobb táv. Megismerjük és áthágjuk a korlátainkat, ha a napi kitűzött távot teljesíteni akarjuk, mindig nagyobb akadály legyőzésére sarkall. Közös túrázáskor megváltozik az emberek egymáshoz való viszonya is, segítőkészebbek lesznek, jobban odafigyelnek a túratársakra. Egyszóval közösségkovácsoló ereje is van. Az érzés pedig, amikor felérek egy hegytetőre és a látvány jutalomként tárul elém, leírhatatlan – összegezte.

[eweb-voting id="4065171"]