A robbanás áldozataira emlékeztek Ózdon

1990. március 3. Reggel fél hétkor hatalmas robbanás rázta meg az Ózdi Kohászati Üzemeket. A halálos balesetben tizenhárom ózdi, illetve a város környéki kohász vesztette az életét. Fiatalok, élet­erős férfiak, akik a hazai nehézipar egyik legszomorúbb napjának lettek az áldozatai.

Az elhunytakat 1990. március 20-án a Gyári temetőben egy közös vállalati megemlékezés keretében búcsúztatták el. Az emléküket akkor egy ideiglenesen felállított kopjafa őrizte, ennek a helyére a tízéves évfordulón egy időtálló emlékmű került. Már azóta is két évtized telt el: a hozzátartozók, az egykori barátok, kollégák és rengeteg ózdi látogatott el emlékezni a kerek évfordulón. A Gyári temetőben megszólalt a harang, ezután ismét fújt a város jelképének számító duda. Szaka Attila szavalata után Farkas Péter Barnabás, Ózd alpolgármestere emlékezett vissza a 30 évvel ezelőtti tragikus napra.

Minden más lett

– Minden olyan volt, mint máskor. És egy szempillantás alatt semmi sem volt olyan, mint máskor. A bajnak nem volt előjele, az a szörnyűséges szombat azonban sok család életét tette tönkre – fogalmazott Farkas Péter Barnabás. – Nekünk, mostani ózdiaknak az a kötelességünk, hogy sose felejtsük el őket, azt a tizenhárom dolgos kohászt, akik a tragédiában elhunytak. A családtagok szívében még most is ott élnek a mozdulataik, szavaik, eszükbe jutnak kedvenc ételeik, mondásaik. Ők az édesapjukat, férjüket, szerelmüket veszítették el akkor. Az egykori feleségek, gyerekek nemcsak ezen a napon idézik fel alakjukat, azt a sok örömöt, amit együtt átéltek, hanem nagyon sokszor. Nekik a szívükből fakad a megemlékezés; az egykori munkatársak, ismerősök, városlakók pedig ezen a napon virágot hoznak az emlékezet jelképéhez, ehhez az emlékműhöz.

Csendben emlékezni

Farkas Péter Barnabás hozzátette: nincs már folyamatos acélmű, nincs már kohászati nagyvállalat, egészen más ma a világ, mint 1990-ben volt. A mostani emberek sem olyanok, mint azok voltak, akik akkor életüket vesztették. Tele van a világ csatazajjal, sokszor gyűlölettel, egészen mások a félelmek, mint három évtizeddel ezelőtt. Most azonban ebben a temetőben az a dolga az ózdiaknak, hogy álljanak meg, és csendesedjenek el.

Kegyelettel emlékezzen mindenki rájuk, s gondoljanak arra, hogy nem éltek hiába. A 13 áldozat elvesztésének fájdalma örökre beleégett a már nem működő gyár falaiba. Ők az életüket adták a település múltjáért, az utódok pedig azóta sem tudnak válaszolni a kérdésre: miért így, miért búcsú nélkül kellett elmenniük?

Az ózdi alpolgármester visszatekintése után a városi vegyes kar énekelt, majd a történelmi egyházak képviselői könyörögtek az elhunytak lelki üdvéért. A 30 éves megemlékezés a Gyári temetőben felállított emlékműnél koszorúzással zárult.

Ők 13-an

Deme Barnabás (39 éves)

Lőkös György (33 éves)

Farkas István (24 éves)

Serfőző Miklós (19 éves)

Nyíri Péter (27 éves)

Kormos Géza (43 éves)

Barta Béla (40 éves)

Németh Károly (28 éves)

Kokk György (39 éves)

Tóth Tamás (37 éves)

Pomázi Lajos (45 éves)

Oláh Antal (33 éves)

Tugyi László (40 éves)

(A borítóképen: Farkas Péter Barnabás beszéde a megemlékezésen)