Ott szolgáltak, ahol lenniük kellett

45 év hosszú idő. A több évtizedes szolgálatuk véget ért, augusztus elsejével nyugdíjba ment a sajósenyei „Fészek” Fogyatékosok Református Ápoló-gondozó Otthona intézményvezetője, Kövér Imre lelkész és felesége, az ugyancsak az otthonban dolgozó Zsuzsa. Kövér Imrével beszélgettünk.

Hosszú idő…

1975 szeptemberében csöppentem a történetbe Hajdúböszörményből. A kiindulási pont nagyon fontos, az az Istenhez tartozás pontja volt. Akkor Böszörményben egy élő, pezsgő református ifjúsági gyülekezet tagja voltam, melynek életét színes programok szőtték át. Gitároztunk, énekeltünk, rádiójátékot készítettünk, kirándultunk, bicajoztunk, szóval nem egy betespedt dolog volt. Az egyik összejövetelünkön arról volt szó, hogy Isten ott tudja megáldani az embert, ha a helyén van. Én akkor asztalos szakmunkás voltam, jártam a munkahelyemre, és ez a gondolat nem hagyott nyugodni. Nem a fizikai munkával volt bajom, de ott motoszkált az agyamban, hogy ha egy festőművész csak egyetlen festményt készít, és azelőtt milliók megállnak és megértenek valamit, nem nyújt-e többet a világnak, mint ha én rengeteg nyílászárót készítek. Vártam, és kértem, hogy Isten mutassa meg, mit akar velem. Ha azt akarja, hogy asztalos legyek, legyen. Aztán egyszer megpillantottam egy református újságban egy kicsike felhívást, hogy Sajósenyén munkatársat keresnek, és ez számomra úgy csapódott le, olyan bizonyossággal, hogy ide kell jönnöm. Ismerős volt valamennyire az itteni közösség, hiszen a böszörményi gyülekezettel jártunk már itt segíteni. Húsz­évesen egy addig számomra teljesen ismeretlen világba, a fogyatékosok közé csöppentem. Így visszagondolva ebben semmi ráció nem volt. Az elmúlt évtizedekben többször kontroll alá tettem: biztos, hogy ez az én utam? Nem csak egy magam által kigondolt történet? És nem. Miért nem? Az élettől mindig bizonyítékokat kaptam erre. Sokszor voltunk olyan helyzetben, hogy megterveztünk, megszerveztünk valamit a racionalitás talaján állva, de Isten keresztülhúzta a számításunkat, majd egy hét múlva tálcán hozta a megoldást más módon.

Akkoriban nem nagyon számíthattak sok segítségre…

Amikor idekerültem, az első tíz-tizenöt év szolgálata rendkívül küzdelmes időszak volt. Nem volt mozdulási lehetőség, az egyházon kívül mástól támogatást nem nagyon kaptunk. Nem mindig azt ettünk, amit szerettünk volna, hanem ami éppen volt itthon, és az épített környezetünk sem volt ideális. Reggeltől estig dolgoztunk, hogy megmaradjunk. Abban az időben 16-18 lakónk volt, és a problémák ellenére próbáltuk úgy fenntartani a létünket, hogy a srácok (a férfiotthon lakóit így hívja Kövér Imre – a szerk.) ebből semmit se vegyenek észre. Van a Bibliában egy utalás az önként megtett mérföldre. Van egy kötelességünk, egy utunk, és van önként vállalt plusz, többet adni akarás. Voltak olyan évek, amikor ezen a mérföldön túl is sokkal többet kellett megtennünk. Ekkoriban többször fordult meg a fejünkben egy kis megkeseredés. De csak másnap reggelig, akkor el is illant, mert jött az újabb megoldandó feladat. Aztán a helyben járás évei után, úgy a '80-as évek közepétől már több lehetőségünk nyílt a fejlődésre. Tudtunk új munkatársakat felvenni, picikét felújítani az épületet. Fokozatosan lépegettünk előre, egyre bővültünk, szépültünk. A gondolkodásmódunk az volt, hogy mi inkább – hiszen a feleségem, Zsuzsa is itt, velem dolgozott – vállalunk többet magunkra, annak érdekében, hogy a megtakarításból például az udvar térburkolatos legyen, mert eső után 5 perccel is ki tudunk menni. Vagy ki tudjuk cserélni a nyílászárókat az öreg épületen…

Mi adott erőt?

Meggyőződésem, hogy Isten kiszabja mindenkinek a maga útját. Az biztos, hogy mi másképpen tekintünk a fogyatékosok világára, mint az átlagember. Mindannyian a korlátaink és lehetőségeink között élünk, a fogyatékos embereknek is megvan a saját világa, amit mi kiegészítünk, élhetőbbé teszünk. Melléjük rendeltek vagyunk, segítőtársak nekik az életben. Nem helyettük tesszük a dolgokat, hanem megtanítjuk őket, ha mód van rá, és ezt örömmel tesszük. Ez a világ is rengeteg poénos szituációt tartalmaz, amit észre kell venni, és ezzel rehabilitálódik a mi lelkünk is. A fogyatékosok világa, a szociális szféra úgy általában nem könnyű, nem egy karrierterület. Nem is ezért végeztük, hanem a szolgálat érdekében, mert ezt bízta rám az Isten. Egyébként mi nagyon is a földön járó emberek vagyunk, hiszen nem is lehetne egy fogyatékos­otthont más módon vezetni.

Rengeteg foglalkozás, program színesíti a lakók életét.

A lakók foglalkoztatását tudatosan építettük fel. Hamar rájöttünk, hogy az jó, ha a pocakjuk tele van a srácoknak, jó a hangulat és szép a környezet, de ezen túlmenően is kell számukra tevékenységet biztosítani. Ebben több példa is segítségünkre volt. Egyrészt a külföldiek – jártunk Németországban, Hollandiában szakmai utakon –, másrészt a hazai szakmai tanácskozások, melyeken sok tapasztalatot gyűjtöttünk össze. Egyre erőteljesebben domborodott ki bennünk, hogy a foglalkoztatás nagyon fontos területe a fogyatékosok ellátásának is. Azt viszont nekünk kellett kitalálni, hogy milyen egyszerű, de tevékeny és hasznos dolgot végezzenek. 20 éve tudatosan, kis lépésekkel, de haladunk előre. Van egy jó kis barkácsműhelyünk; nem tudunk annyit termelni, hogy elég legyen. Ezek többnyire dekorációk, dísz- és egyszerű használati tárgyak, mint például szalvétatartó, kis postaláda, ülő angyalka, virágos csipesz vagy éppen egyedi ajtóék. Van több éve egy jól működő kertészetünk is, ahol biozöldségeket – uborkát, hagymát, salátát, retket – termesztünk magunk számára. Persze itt is olyan a foglalkoztatásuk, amit meg tudnak oldani. Például felásnak, el tudják duggatni a hagymát, a kiszedésében is segítenek, és öntözni is nagyon szeretnek. Szelektíven gyűjtjük a hulladékot is. Sőt! Nálunk csoportokban vannak a srácok. Vannak, akik reggel a felkelés után tisztálkodnak, majd átmennek egy másik, „súlyosabb” csoportba, és segítenek a társaiknak felöltözni, tehát a gondozásban is hasznosat cselekszenek, és még a takarításból is kiveszik a részüket. Ösztönzőket találtunk ki, minden hétvégén kis kitűzőt kap a hét legjobb dolgozója, amit nagyon büszkén viselnek, nagy becsben tartanak. Ezenfelül sokat kirándulunk, nyaralunk, ezek is motiváló hatásúak. Mindent úgy kell kérni, ami elvárható tőlük. Ezt a határt jól ismerjük, és jól és hasznosnak érzik magukat benne.

Még jelen időben beszélünk mindenről; a nyugdíjba vonulás után ki lehet kapcsolni?

Igazából ez egy életformává vált számunkra a hosszú évek folyamán. Nem lehetett kikerülni azt, hogy Zsuzsával a munkahelyen megkezdett mondatot ne folytattuk volna otthon a vacsoránál… Most tudatosan bölcsnek kell lennünk. A stafétát átadtuk, az új intézményvezető Victor Sámuel lett, aki már hat éve munkatársunk, tehát minden rezdülést jól ismer. Hozzánk hasonló gondolkodású és értékrendű ember, úgyhogy nyugodtak vagyunk a jövőt illetően. Az is igaz, hogy öt házzal lakunk odébb, de ez nem fogja azt jelenteni, hogy naponta át fogunk járni; viszont ha megkérnek, készséggel segítünk.

Milyen volt ez a 45 év?

Azon az úton jártam, amin járnom kellett, nem térített el róla semmi. Zsuzsával együtt igyekeztem megvalósítani, amit Isten rám bízott, és csak hálát érzek, hogy ide hozott. Olyan utat adott, ami nem volt könnyű, de nagyon áldásos volt. Engem is megerősített, hiszen megmutatta, hogy az asztalosfiú hogyan tud formálódni a sok tanulás és tapasztalat után, és alkalmassá válni egy olyan feladatra, mint ennek az otthonnak a vezetése volt. Nagyon jó kapcsolatunk van nemcsak a gondozottakkal, hanem a hozzátartozóikkal is, és sok köszönetet és elismerést is kapunk. Sikerült elérni azt az állapotot, amire vágytunk; mindenből a lehető legtöbbet kell kihozni, ezen voltunk, úgy gondolom, hogy eredményesen. És a végére még egy példa jutott eszembe. Megállt egyszer egy nagy nyugati autóval egy barátom, aki narancsot és mandarint hozott. Nem akart bejönni az otthonba, szabadkozott, hogy siet, sok munka van, nincs ideje, rohannia kell, de végül csak ráállt. A srácok körbevették, nagyon örültek neki, kérdezték – válaszolt. Eltelt vagy negyedóra, akár mehetett is volna, de vette a frekvenciát. Aztán kifelé menet már nem arról beszélt, milyen magas az ára ennek-annak, milyen gondjai vannak, hanem arról, hogy milyen értékkel találkozott. Új impulzust kapott, amit magával vitt. Ha nyitottak vagyunk a fogyatékosok világában, sok esetben nem is kell hozzátenni, csak szemlélődni. Sok mindent megérthetünk és megtanulhatunk, olyat, amit sehol nem tanítanak.

(A borítóképen: Kövér Imre és felesége, Zsuzsa)