„Berobban az agyamban a kész kép”

Címkék#Mazsaroff-díj #interjú #képzőművészet #díj #Miskolc #Gulyás Andrea Katalin

Alkotó együttlét. Falusi magány. Kozmikus érzés.

Bujdos Attila

Fotó: GAK

Gulyás Andrea Katalin kapja 2021-ben a Mazsaroff-díjat. Ezt a Miskolci Galéria jelentette be. Az intézményben pénteken adták át az elismerést a Mezőszemerén élő és alkotó képzőművésznek.

A díj történetében most először pályázni lehetett, a döntést szakmai zsűri hozta. „Nagyon fontos a pozitív visszajelzés” – mondja erről. 2020-ban Derkovits-ösztöndíjas volt. Az elmúlt hónapjai a beszámoló kiállításra készüléssel teltek, év elején pedig Szihalomban dolgozott. Itt a 2018-ban megnyílt Szabadkéz Művésztelep adott lehetőséget két hétig a másokkal közös alkotásra.

Eredményes együttlét volt?

Együtt dolgozni és gondolkodni mindig jó. Nyaranta háromhetes művésztelepet szoktunk szervezni, mert olyankor zárókiállítással ér véget az együtt töltött idő. Most télen a galéria fűtetlensége miatt tavaszra tolódik a telepen készült munkákból létrejövő tárlat. De ez talán nem is baj. Hiszen most csak két hetünk volt, ennyi idő pedig nem feltétlenül elég ahhoz, hogy összeálljon egy komplett kiállítás.

Egy művésztelep inkább a neki terepet adó települést helyezi el a hazai képzőművészeti élet térképén, vagy azokat a művészeket hozza helyzetbe, akik akkor és ott alkotnak?

Nem fogalmazunk meg konkrét hívószavakat. Nem elvárás, hogy a Szihalomra vonatkozó időszerű élményeinkre épüljön a munka. Mindenki szabadon alkot, abból táplálkozik, ami éppen foglalkoztatja.

És így létrejön valami tényleges vagy spirituális kapcsolat a művek és az alkotók között? Vagy azt tudják bemutatni, hogy az egyéni alkotói utak akkor és ott, hogyan keresztezték egymást?

Mindig rejtély, hogy ez hogyan alakul. Elkerülhetetlen, hogy az emberek hassanak egymásra. Az együtt töltött idő, a szakmai beszélgetések meghatározzák az együttlétet. Ennek a munkákban is sokszor megvan a nyoma.

Mi hatott az ön művészetére a másokkal való egy időben dolgozásából, 2021 januárjában?

Én általában alapvetően tervek nélkül érkezem a művésztelepekre. Hagyom, hogy beszűrődjön a világ a tudatomba, vagy hogy a beszélgetések segítségével a tudatalattimból előhívódjon, ami addig nem tudott a felszínre törni. Ez most nem így volt. A megelőző hónapokban keményen dolgoztam, készültem a Derkovits Gyula-ösztöndíj beszámoló kiállítására, az újrapályázásra. Minden időmet a festésnek, az installációkészítésnek szenteltem. Egy ilyen nagyobb projekt után szükségem van a visszatöltődésre. Most ennek volt itt az ideje.

Az előhívás az alkotásban öntudatlan állapot vagy akarat vezérelt: tudja, hogy mit és hogyan szeretne megmutatni egy műben?

Van, amikor egyszerűen berobban az agyamban a kész kép, a tökéletes ötlet. Minden egyes részletét látom magam előtt – csak meg kell csinálnom. Szeretem ezt az állapotot, kozmikus érzést ad. Lehet, az ősi, kollektív tudattalanból szűrődik át valami. Az alkotás másik útja, amikor van egy gondolatcsíra vagy felvetés, egy élmény vagy impulzus. Néha hetekig nem is festek, csak tűnődöm. Fejben dolgozom, elő vázlatokat sem készítek. És csak akkor állok neki, amikor már megvan a képzeletemben a tökéletesen vizualizált kép. Fontos inspirációs forrást jelentenek még számomra a saját álmaim. Évek óta foglalkozom a tudatos álmodással. A tudatos álom olyan, amikor az álmodó tudatára ébred, hogy álmodik, ezáltal igazából bármit képes megtenni, amit akar, repül, hegyeket növeszt, állattá változik. Teljesen új világ nyílik meg éjszakáról éjszakára. Megfigyelve az álom elemeit, sok rejtett dologra, megválaszolatlan kérdések megoldására találhat rá az ember. A tudatalattim meglepő asszociációit sokszor építem be a munkáimba, sok festményemnek egy-egy ilyen álom az alapja. Például egyszer azt álmodtam, hogy homokból készített locsolókanna vagyok. Ez elég kétségbeejtő érzés volt, mivel tudtam, hogy ha vizet töltenek belém, szétmállok, és nem tudok a funkciómnak megfelelni. Alapvetően ez az álom indított el a homokkal való foglalkozás útján.

Egyenértékűnek tekinti-e a műalkotásait? Amikor például tárgyakat fordít ki, belülre helyezi a csésze fülét, a kancsó csőrét, azzal a való világ elrendezettsége ellenében a dolgok új, bizarr értelmezési tartományait nyitja meg, és ez látványos, érdekes ötlet. De amikor sakk-készletet gyárt homokból, és a figuráknak beomló mezőben kellene összecsapniuk, az megrázó, a létezés kilátásaira, kilátástalanságára mutató érzéseket képes ébreszteni.

Szerintem a műalkotás túlmutat önmagán. Nem valaminek az imitációja, a reprezentációja. Az a jó, amelyik gondolkodásra serkent. Az én művészeti tevékenységemre lefordítva ezeket az állításokat: az is lehet művészet, ha olyannak ábrázoljuk a valóságot, hogy azzal különös asszociációkat indítunk útnak. Engem foglalkoztat a rendszerek kifordítása, visszafordítása, analízis-szintézis kapcsolata. Ebből született a Minden rendben van című sorozatom. A mai napig visszatérő témám, és én is visszatérek hozzá.

Gulyás Andrea Katalin Mezősemerre című installációja | Fotó: GAK

Minden ötlete és témája alkotásban összegződik, vagy van, amit elenged?

Attól függ, elindított-e bennem valamit, amiből aztán tudok építkezni. Sok minden ösztönöz. Például a környezet, ahol élek. Tíz éve költöztem Budapestről Mezőszemerére. Ez jelentős változás volt. Viszont amióta itt élek, elég sok inspirációt kaptam a környezetemtől. Azóta jelenik meg a munkáimban a hányattatott sorsú peremvidék, az elszegényedő falvak problémája. Nem társadalmi-politikai kérdésként foglalkoztat.

Erős látvány a Mezőszemere ihlette homokházas utcakép: szétmálló épületek, pillanatszorítóval egyben tartott tömbök. Az enyészetet mint folyamatot tartja figyelemre érdemesnek?

Szép falu lehetne, de az emberi gondatlanságból adódóan pusztulnak a házak. Elképesztően szomorú egy ilyen foghíjas falunak az összképe.

Miért lakik mégis ott?

Az elején nehéz volt a megszokott környezet elhagyása. Főleg a falusi magány. A léptékváltás. A lassítás. De nagyon megszerettem. Mostanában gondolkodtam azon, ha Budapesten élnék, vagy más mozgalmasabb helyen, túlságosan elvonná a figyelmemet, az energiáimat a forgatag. Itt megvan a lehetőség, hogy magamra, a munkámra koncentráljak.

A Mazsaroff-díjat konkrét célra, nagy méretű olaj-akril képek festésére használja. Mi által nyer jelentőséget a méret?

Eddig is szerettem nagy méretben dolgozni. Nagyon szeretem a hegyeket, az erdőt járni. Ilyenkor, ha meglátok egy sziklát, arra kényszeresen felmászom. Kihívás. Kell az adrenalin. Ha sikerül, remek érzés. Csúcsot hódítani pedig maga az eufória.

A képben a nagy méret szintén kihívás. Nyomatékosabb is, ami nagyban jelenik meg.

Mazsaroff-díjátadó Miskolcon

A témája az eltérő szimbólumrendszerek képzettársításra gyakorolt hatása. Berobbantak már a képei, fejben?

A kiindulási pontját tudom. Mostanában sokat foglalkoztat a pillanatszorító mint tárgy. Önmagában is jelentéssel bír, amit a neve tovább erősít. A pillanatszorítót vizsgálom, társítom, hogy további fogalmi lehetőségeket nyújtson, nyisson meg.

Mi az, ami érdekli ebben a tárgyban? A funkciója? Hogy összetart olyasmit, ami másként nem rögzülne? Hogy az eredmény tartós, a használat alkalomszerű?

Érdekes szokatlan, nem jellemző helyzetekben, tárgyi környezetben ábrázolni, amikor a funkciója megmarad. A homokházas installációm esetében például az emberi gondoskodás szimbolikája: amit nem tart meg a pillanatszorító, szétmállik. Amit megtart, még áll a helyén.

A korábbi díjazottak
Batykó Róbert (2009), Bánki Ákos (2010), Sütő Róbert (2011), Csabai Renátó (2012), Szilágyi Rudolf (2013), Szanyi Borbála (2014), Horváth Kinga (2015), Lenkey Tóth Péter (2016), Lukács Róbert (2017), Miklós Gábor (2018), Góré Szabina (2019), Dombovári Ágnes (2020)

Mazsaroff Miklós nevét viseli az elismerés

A Mazsaroff-díjat 2008-ban alapította Mazsaroff Miklós festőművész (1929–1997) özvegye, dr. Nikolaeva Marija. A díj célja, hogy anyagi és erkölcsi támogatást nyújtson olyan tehetséges, fiatal képzőművészeknek, akik alkotópályájuk elején állnak és kötődnek elsősorban Miskolchoz vagy a megyéhez, illetve a régióhoz. Az ösztöndíj mellett a mindenkori díjazott önálló kiállítás rendezésének a lehetőségéhez jut a Miskolci Galéria kamaratermében, a díj odaítélését követő évben.