Előkelő helyen a kutatói világranglistán

Magyarország 199 kiemelkedő teljesítményű elmével szerepel a kutatók 2018-as évi világranglistáján, ezzel a 32. helyet foglalva el ebben a nem mindennapi rangsorban. A rangos lajtromban a Miskolci Egyetem is szerepel két kutatóval. Egyikük prof. dr. Kaptay György, akinek ha csak szemezgetünk a fő kutatási területei közül, akkor is tekintélyes lista keletkezik, és legtöbbjüket az általános műveltséggel rendelkező közolvasó nem valószínű, hogy érti. Mindenesetre olyan dolgok sorakoznak ezen a listán, mint a karbon nanocsövek és nanoporok elektrokémiai szintézise, alumínium mátrixú nanokompozitok, fém­emulzió és fémhabok nano- és mikronszemcsékkel erősítve és stabilizálva, határfelületi erők és jelenségek modellezése, kémiai termodinamika magas hőmérsékletű (fém-, és/vagy sóolvadékot tartalmazó) rendszerekben, fémolvadékötvözet-modellek, fázisdiagramok, főtételek, nanofázis-diagramok, felületi és határfelületi fázisátalakulás stb. A kutatás és az egyetemi oktatás mellett a professzor levelező tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, és tavaly nyár óta a Magyar Tudományos Akadémia Miskolci Területi Bizottságának, a MAB-nak az elnöke.

Prof. dr. Kaptay György 1987 óta él és dolgozik Miskolcon. Főállásban a Miskolci Egyetem professzora és a Tudományos Tanács elnöke, részfoglalkozásban a Bay Zoltán Alkalmazott Kutatási Közhasznú Nonprofit Kft. vezető kutatója, hétvégenként Diósgyőr-drukker. Így mutatkozik be saját honlapján...

Erre a helyzetre is érvényes az örökzöld mondás, hogy nehéz az embernek a saját hazájában prófétává válnia. Sokszor van úgy, hogy csak akkor veszik észre egy kutató eredményeit itthon, amikor már igencsak előkelő helyen szerepel amerikai kutatói rangsorokban. Hozzá kell tenni, hogy minden ember gyarló valamelyest, és ezek a kiválósági táblázatok is olyanok, hogy aki nincs benne az nem tartja megfelelőnek azt a bizonyos rangsort. Aki benne van, annak persze jó. Ez a világrangsor nekem természetesen jó, hiszen szerepelek rajta… (Miközben ezt mondja, önironikusan mosolyog Kaptay professzor – a szerk.) A nemzetközi elismertség nekem is nagyon sokat jelentett, mert ennek révén lettem akadémikus. A kutatások kérdése egyébként azért is foglalkoztat kiemelten, mert a Miskolci Egyetem Tudományos Tanácsának elnökeként folyamatosan foglalkozunk – főleg dr. Sasvári Péter tudománymetrikus harcostársammal –, hogy mit lehetne tenni annak érdekében, hogy az intézmény égisze alatt folytatott kutatások megfelelő visszhangot kapjanak a nemzetközi tudományos világban. A helyzet kulcsa az, amit a magam bőrén is megtapasztaltam, hogy minél több nemzetközi publikációnk legyen a világ legjobb szakfolyóirataiban, persze angol nyelven.

Tehát a publikációk döntenek?

Tudományáganként nagyon különböző a publikáció minősége és mennyisége. Az orvostudomány képviselői állnak a legjobban, utánuk jönnek a természettudósok, aztán a műszakiak és még a közgazdászok publikációi is tetten érhetőek. A magyar társadalomtudományok és bölcsészettudományok nemzetközi láthatósága azonban problémásabb. Ez részben azért van, mert a magyarsághoz kötődő „hungarikum” tudományok természetes nyelve a magyar, nehéz lenne egy magyar irodalomtörténeti munkát átültetni idegen nyelvre. Ennek ellenére a Miskolci Egyetem számára – különösen miután alapítványi egyetem lett – egyre fontosabb, hogy minél több hazai szinten és nemzetközileg is ismert, elismert tudós oktatója – professzora – legyen. Erre jönnek ugyanis a „megrendelők”, a képzésekre jelentkező hazai-külföldi fiatalok és a kutatást, fejlesztést igénylő iparvállalatok.

Az a kérdés tehát, hogy hogyan mérjük a tudományt?

Igen, és persze ehhez kellenek azok a bizonyos publikációk és az erre épülő hivatkozások.

A tudománymetria alapvető mérőszáma a független hivatkozások száma, melyek egy adott szerző műveire érkeztek a világ más kutatói által írt cikkekben. A nemzetközi gyakorlatban azt látjuk, hogy ez sokféleképpen mérhető. Állandó problémát jelentenek például az önhivatkozások. Jelenti, jelentheti-e egy tudós nagyságát, ha saját korábbi cikkére hivatkozik? Erre az én válaszom a „nem”; az önhivatkozás ugyan nem bűn, de nem is érdem. Az önhivatkozások figyelembe vételét ezért az egyének tudományos nagyságának megítéléskor illene kizárni, de sajnos ez nem minden esetben történik így. Hasonló problémát okozhatnak a társszerzős tudományos publikációk, melyek egyre inkább terjednek világszerte és szinte minden tudományágban. Én ugyan független hivatkozásaim 80 százalékát egyszerzős cikkeimmel szereztem, de ezzel már őskövületnek számítok a tudományban. Például a legutóbbi anyagtudományi cikkemben már kilencen vagyunk társszerzők, ami persze még csekély szám az ötezres világcsúcshoz képest. A társszerzős cikkek esetében az a legégetőbb kérdés, hogy később, hogyan osszuk fel egymás között az érdemet, ami a hivatkozások számának felosztását jelenti, hiszen egyetlen cikkre kapott hivatkozásokkal furcsa lenne, ha mind a kilencen (vagy mind az ötezren) a világ legjobb kutatói listájára kerülnénk. A probléma pedig fokozódik azzal, ha majd ez a kilenc szerzőtárs a jövőben elkezd a közös cikkünkre hivatkozni; és ekkor majd a kívülálló felteszi a költői kérdést: ha én hivatkozok egy 9 szerzős cikkemre, akkor én ezzel saját magamat hivatkoztam, vagy a 8 szerzőtársamat külön-külön? Summa summárum a tudományos eredmények tudományos alaposságú értékelése önmagában is egy érdekes tudományos probléma, ami azért fontos, mivel nyilvánvaló, hogy a világ legjobb kutatói rangsorába való felkerülés a saját tudományos kiválóságomon túl (ami persze vagy ilyen vagy olyan) attól is függ, hogy a kívülállók azt milyen módon mérik.

Hogy alakult ki az a rangsor, amelyen ön is megtalálható?

Van egy olyan nemzetközi tudóscsapat, akik azt a grandiózus munkát vállalták fel, hogy kimutatást készítenek a világ összes kutatójáról. Ez nagyságrendileg tízmillió embert jelent. A munkát a „nemzetközi kutató” definíciójával kezdték, és úgy döntöttek, hogy „nemzetközi kutató” az, aki legalább öt tudományos cikkel szerepel a világ egyik legjobb tudományos adatbankjában (Scopus). A 2019-es adatok szerint 7,9 millió ilyen „nemzetközi kutató” van a világon, köztük sok magyar is. Becslésem szerint a Miskolci Egyetem oktató-kutatóinak 30-40 százaléka tekinthető ebből a szempontból „nemzetközi kutatónak”. A 7,9 millió nemzetközi kutató persze csak a jéghegy csúcsa, és alattuk vannak még több tízmilliónyian, akik kutatnak ugyan, de még vagy nem érik el a fent definiált szintet, vagy nem is terveznek angol nyelven publikálni. Ezt a tudóstömeget állította rangsorba a fent idézett csapat egy olyan képlettel, ami tizenkét logaritmikus függvényt tartalmaz. Ebbe a rangsorba kerültem én be 2019-ben az „anyagtudomány” kutatási területen, a legjobb 70 ezren belülre. A Miskolci Egyetemről független hivatkozásai alapján még dr. Mucsi Gábor (jelenleg a Műszaki Földtudományi Kar fiatal dékánja) került be a legjobbak közé 2019-ben, a „bányászat-kohászat” kategóriában. Ezen a két „miskolci” tudományterületen kívül a listakészítők összesen 174 tudományágat neveznek meg. Megjegyzem, hogy a MAB égisze alatt még ketten kerültek be 2019-ben független hivatkozásaik alapján a legjobbak közé: dr. Csörgö Tamás Gyöngyösről, dr. Jedlovszky Pál Egerből, nekik is szívből gratulálok. A cél persze az, hogy lehetőleg minden évben növekedjen a Miskolci Egyetemről és Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád, valamint Heves megyékből a világ legjobb kutató közé bekerülni képes kiváló kutatók létszáma.

Hogyan lehet megtanulni a tudóssá válást?

A publikálás is egy tudomány a maga nemében, és ezt is el kell sajátítani. Alapkérdés, hogy az illető szokott-e szakmai, tudományos dolgokat olvasni, követi-e a nemzetközi szakirodalmat. Egy amerikai szaklapban olyan dolgokra bukkanhat rá, amelyek segíthetne továbbfejlődni abban a tudáshalmazban, amelyet itthon, az egyetemen megszerzett. Aztán támadhat akár egy olyan gondolata is a sokat olvasó kollégának, hogy ő ezt vagy azt jobban is meg tudná csinálni, és innen már szinte „csak egy lépés” a saját kutatás elvégzése és a saját publikáció megírása. Ehhez kell persze a biztos szakmai angol nyelvtudás is. Ha ez hiányzik, akkor persze írhatunk magyarul is, de ezzel nem nagyon lehet nemzetközi elismertséget szerezni. Ezt próbálom magam is tanítani az egyetemen egy a „Kutatás művészete” című tárgyban. Ezt csak angol nyelven tanítom vegyesen magyar és külföldi doktori hallgatóknak, és a kurzus azzal a mondattal kezdődik, hogy „a nemzetközi tudomány nyelve az angol”, és aki a magyar hallgatók közül ezt a mondatot angolul nem érti, az először tanuljon meg angolul. Ez persze egy kemény mondat, de aki nem érti, annak kevésbé fáj. Itt megjegyzem, sajnálatos, hogy a magyar oktatási rendszerben el lehet jutni a doktori tanulmányokig a világnyelv ismerete nélkül – kevés ilyen ország van a világon kis hazánkon kívül. Összesen 15 órában próbálom átadni a hallgatóknak azokat az alapokat, amelyek segíthetik őket a nemzetközi publikálásban. A mottónk: „az okos ember más kárán tanul (esetünkben az én káromon, tapasztalataimon), míg a buta ember a saját kárán sem”.

Táptalajra talál a hallgatókban ez a tudás?

Úgy fogalmaznék, hogy értik a lényegét, de néhányan el is riadnak tőle, mert kemény munkát kíván. Ha valaki tudós akar lenni, akkor azt csak a lehető legjobban érdemes csinálnia. Persze ez minden szakmában igaz, fél gőzzel semmiben nem lehet kiváló senki. Sok fiatal van Miskolcon, aki tud kettőt egyenesen rúgni egy labdába, de valamiért én még egy Miskolcról indult világsztár focistát sem ismerek (bár Molnár Gáborból vagy Márkvárt Dávidból akár világsztár is lehet). Visszatérve a „Kutatás művészete” oktatásra itt a hatásom erősen korlátozott: ugyan hallgatnak engem tizenöt órán át, de aztán visszamennek a saját környezetükbe, ahol az értékrend nem feltétlenül egyezik meg az enyémmel. Igazából a kutatást is úgy lehet elsajátítani, mint a focit is és mindent: gyakorolni kell. Ezért hatékonyabb az, amikor saját doktori hallgatóimmal együtt kutatunk, és a cikkeket is közösen írjuk. Pont ezen a héten védte meg sikeresen PhD-disszertációját Dheeraj Varanasi indiai fiatal kutató, akit dr. Baumli Péterrel együtt közösen konzultáltunk. Állíthatom, hogy a négy év közös kutatás után Dheeraj fokozatosan egyre függetlenebb és sikeresebb kutatóvá vált, és ma már készen áll az újabb kutatói kihívásra, innen is gratulálok neki.

Milyenek a mai hallgatók, a jövő szakemberei, tudósai az ön szakterületén?

Olyanok, mint mindenütt máshol. Vannak az átlagnál gyengébbek, de vannak kifejezetten jók is, saját doktori hallgatóim közül talán Czagány Máté és Végh Ádám emelkedik ki a legjobban. Ma már nagyon nagy részben marketing kérdése, hogy kiket sikerül megnyerni arra, hogy egyáltalán a mi egyetemünkre jelentkezzenek és találkozzunk egymással. A Műszaki Anyagtudományi Karra például – amikor még kohászatnak hívtuk – volt egy időszak, amikor nehéz volt hallgatókat toborozni, különösen, amikor a diósgyőri kohászat a mindennapos válságát élte újra és újra hosszú éveken át. Ebben az időszakban – még ha a gyerekek jöttek is volna hozzánk – a szülők nem tartották perspektívának azt, hogy a fiatal kohómérnöknek tanuljon. Sajnos a szülőknek akkor részben igazuk is volt.

Az ön nevéhez fűződik a műszaki anyagtudományi kar kialakítása.

Megszabadultunk a korábbi kohász elnevezéstől, és így próbáltunk új utakra jutni. Az első időkben igyekeztünk mindenkit felvenni, akit csak lehetett (hiszen a karnak pénzügyileg is talpon kellett maradnia), így sokszor kettes-hármas átlagúak is voltak hallgatóink között. Most már jobb a helyzet, de a megnövekedett felvételi követelmények miatt (például az emelt szintű érettségi) újra lecsökkent a hallgatói létszámunk. Másfél évtizeddel ezelőtt volt egy jó korszakunk, amikor többedmagammal megalapítottam a BAY-NANO Nanotechnológiai Kutatóintézetet és az egyetemen a nanotechnológiai szakirányt is. Akkor nagyon sok gimnáziumi kitűnővel végzett jelentkező hallgatónk volt, mert népszerű volt ez a tudományág. Én azt remélem, hogy a minőségi oktatás-kutatás fokozásával kompenzálhatóak a társadalom fogyásából következő mennyiségi hiányosságok. Részben egyébként ezért foglalkozunk külföldi hallgatók angol nyelvű képzésével is, amit ráadásul a magyar állam nagyvonalúan támogat. Megjegyzem, hogy ezzel a fiatal magyar oktatók is új motivációt kapnak arra, hogy bekerüljenek a világ tudományának angol nyelvű vérkeringésébe.

Mik a tervei – leszámítva a koronavírus-járvány miatti korlátozásokat – a Miskolci Akadémiai Bizottság elnökeként?

Roósz András akadémikus elnöklete alatt bejáratódott és jól működött a MAB Klub, amit szeretnénk továbbműködtetni immár dr. Fazekas Csaba irányítása alatt. Amikor újra lehetséges, minél több nyilvános előadást szeretnénk szervezni különböző tudományágakban, azaz szeretnénk ott folytatni, ahol a sorozat félbeszaladt még tavaly. A pandémiás időszak azonban új ötleteket generál. Ezért valamelyest a Római Klubhoz hasonlóan létrehoztunk egy „Miskolci Klubot”. Olyan három megyében működik ugyanis a MAB – Borsod, Heves, Nógrád –, amelynek gazdasági, társadalmi problémái bizonyos hasonlóságokat mutatnak. Ezért létrehoztunk egy 20-30 fős tudományközi fókuszcsoportot. Szeretnénk tudományos, politikamentes problémaelemzést végezni, és megoldásokat találni a régió problémáira „MAB Régiós Kutatások 2020–2023” projekt név alatt. Ennek a kutatócsoportnak már a vezetőjét is megválasztottuk, dr. Szabó-Tóth Kinga személyében, akit egyébként az előző időszakban a MAB Klub sikeres elnökeként is megismerhettek a miskolciak: sok sikert kívánok neki ebben is…”

(A borítóképen: Kaptay György oktatja a tudóssá válást)