Két hét a Covid-intenzív osztályon

Covid-intenzív osztályon eltöltött tapasztalatairól számol be egy egyetemista, aki munkája során a halállal éppúgy találkozott, mint a gyógyulással. Megtapasztalta, hogy a vírus nem válogat. Tanulságként azt írja, hogy az egészség a legfőbb érték, vigyázzon rá mindenki! Az egészségügyi személyzet munkáját pedig emberinek és profinak látta egyszerre.

Átlagos fogorvostan-hallgatóként – negyedéves – éltem a mindennapjaimat: egyetemre, gyakorlatokra jártam. Persze benne volt a levegőben, hogy kirendelhetnek minket bárhová, de nem mertünk úgy igazán bele­gondolni, hogy akkor mi lesz a zh-kkal, a vizsgákra készüléssel. Pont egy dolgozatra tanultam, amikor megcsörrent a telefonom és közölték, hogy a jövő hét hétfőtől mennem kell a kórházba ápolási segítőnek. Annyi szerencsém volt, hogy a lakóhelyemen található intézménybe hívtak, de ezen kívül semmi egyéb információt nem kaptam.

Hétfőn bementem a kórházba, ahol általános higiénés és tűzvédelmi oktatásban is részesültünk, kérhettünk szállást, ha nem akartunk vagy nem tudtunk haza menni, valamint mindenkit beosztottak egy-egy osztályra. Mikor meghallottam, hogy „hát akkor Covid-intenzív”, szinte az összes vér kiszaladt az ereimből. Aztán, pár perc után összeszedtem magam, és már úgy gondolkoztam róla: amiben tudok segíteni, abban szeretnék. Elmentünk az osztályra, ahol megbeszéltük a főnővérrel a beosztást, megmutatta nekünk a fontosabb dolgokat, de mindezek után hazamehettünk és elkezdhettünk gondolkozni azon, hogyan is kivitelezzük egyszerre a kirendelést és zh-kat.

Táplálás szondán keresztül

Másnap reggel háromnegyed hatra kellett mennünk, mert azt kérték, legyünk ott az osztályátadáson, a műszakváltáson. Az ápolók egytől egyig segítőkészen és kedvesen fogadtak minket. Egy másik egyetemistával aznapra azt a feladatot kaptuk, hogy az egyik nővérrel rendezzünk be egy másik kórtermet, ha a jelenlegi Covid ITO megtelik, akkor is legyen megfelelő hely és ellátás a betegek számára. Ezenkívül a gyógyszerek összekészítése volt a feladatunk.

Örültem neki, hogy első nap nem találkoztam még személyesen a betegekkel, mert még kicsit tartottam attól, hogy lelkileg mennyire terhelne meg. 12 órás műszakba voltunk beosztva, ebből adódóan sok időnk volt megbarátkozni és belerázódni a feladatokba, viszont kevesebb idő jutott a tanulásra. Nekem két vizsgám is volt eközben, úgyhogy volt olyan nap, amikor a folyosón ülve, az ebédszünetben vagy este tanultam.

Az intenzív osztály mindennapos teendői közé tartozott, a betegek étkeztetése, fürdetése, gyógyszerelése. Sajnos, kevesebben voltak, akik valamivel jobb egészségnek örvendtek és önállóan tudtak enni, a betegek nagyobb hányadát szondán keresztül kellett táplálni. Amikor bementünk a betegekhez, kötelező volt a teljes védőfelszerelés felvétele, ami azt jelentette, hogy volt rajtunk egy munkaruha, azon egy vízlepergető külső teljes testet fedő védőoverall, két pár gumikesztyű a kezeinkre, egy pár lábzsákot a cipőnkre kellett húzni, szükségünk volt FFP2-es maszkra, hajhálóra, valamint plexire, ami az egész arcunkat eltakarta. Eddig csak hallottam róla, hogy olyan, mint egy kis szauna, de most valójában meg is tapasztaltam, méghozzá hosszú órákon át. Ha pedig az ember kiment a kórteremből elintézni a szükségleteit, az evést, ivást és néha egy pici pihenésre, következett az újra beöltözés. A ruhát és egyéb eszközöket a kórház biztosította mind a dolgozóknak, mind a látogatóknak.

Az is embert próbáló volt, hogy a remegő kézzel érkező hozzátartozókat minél hamarabb beöltöztessük, majd minél gyorsabban segítsünk nekik kivetkőzni, úgy hogy ne érjenek a saját ruhájukhoz.

Lényegesnek tartom megemlíteni, hogy a látogatás csak főorvosi engedéllyel történhetett meg a Covid-intenzíven. A doktor úr szabta meg, hogy ki, mennyi időre és milyen gyakran látogathatta meg az intenzíven fekvő hozzátartozóját, ezzel is a mihamarabbi felépülését segítve a betegeknek.

Volt szerencsém megtapasztalni azt is, hogy mit jelent reggel fáradtan, hatalmas felelősséggel az orvosok által előírt gyógyszereket összekészíteni, különböző módon hígítani, és minden betegnek személyre szabottan adagolni, ezt pedig egész nap nyomon követni, cserélni, valamint jelölni a lázlapon. Sokszor – legbelül – tátott szájjal álltam, hogy az ápolók és az orvosok mennyi mindent megtesznek a betegekért. Mindig is úgy voltam a kórházi dolgozókkal, hogy sokat megtesznek „értünk”, de azt örömmel konstatáltam, hogy hatalmas szeretettel végzik a munkájukat.

A betegek rendkívül kiszolgáltatott helyzetben vannak egy intenzív osztályon, de a dolgozók nagy alázattal és odafigyeléssel gondoskodnak róluk.

Itt most teszek egy apró kitérőt: sokszor hallottam, hogy milyen rossz az ennivaló a kórházban. A dolgozók ugyanazt kapták reggelire, ebédre és vacsorára, amit a páciensek, és nyugodt szívvel mondhatom, hogy változatos és finom ételeket kaptunk a kórházban. Nem csak azért mondom, mert első nap a kedvenc ételem volt: paprikás csirke.

A vírus nem válogat

De térjünk vissza a munkához! A rutinfeladatok mellett, amibe igyekeztünk minél hamarabb belerázódni, számos nehéz helyzettel találkoztam. Sokszor összeszorítottam a fogaimat, hogy ne sírjak és a kapott feladatra koncentráltam.

Ezekből párat elmesélek: volt egy velem egyidős fiatal fiú is az osztályon. Egyik nap még én vittem neki a reggelit, a gyógyszereket, én takartam be az ágyban, ha éppen fázott, segítettünk neki megfordulni, ha már nem volt kényelmes neki a fekvés, és persze váltottunk vele pár szót. Másnap meg arra lettem figyelmes, hogy ott áll felette három orvos, hat ápoló és próbálnak rajta segíteni. Intubálták (a légutak biztosítása – a szerk.), lélegeztetőgépre került, majd elvitték Budapestre a pulmonológiára… Nem volt semmiféle krónikus betegsége, rendszeresen sportolt. Ez volt az az első olyan pillanat, amikor borzasztóan nagy gombócokat küzdöttem le a torkomban, és igyekeztem nem elsírni magam azon, hogy ez a vírus nem feltétlenül válogat…

A másik megható és egyben szomorú pillant pedig egy idősebb néniről szól, aki együtt került be a férjével a kórházba, csak a néni az intenzívre, a bácsi pedig általános Covid-osztályra. A feleség teljes mértékben azon volt, hogy meggyógyul és otthon fog karácsonyozni a férjével. A bácsi sajnos meghalt, de az idős hölgynek nem szerette volna senki sem elmondani, mert nem akarták, hogy rosszabb állapotba kerüljön. Egyik hajnalban arra lettünk figyelmesek, hogy a néni néz a szoba sarka felé és beszélget valakivel – a férjével...

Ettől a pillanattól kezdve a néni már azt mondta, hogy ő nem akar meggyógyulni.

Elkezdett zokogni

Olyan számomra nehéz és új szituációba is belekerültem, hogy nekem kellett közölni a hozzátartozókkal: nem mehetnek be aznap mindketten az édesapjukhoz, és válasszák ki, hogy ki legyen az, aki most bemegy. Rossz volt látni, hogy kétségbe estek és nem tudtak dönteni, de próbáltam megnyugtatni és segíteni őket.

Náluk történt az az eset is, amikor a fia volt bent látogatóban, beöltöztettük a védőfelszerelésbe, 5-10 percet bent töltött az édesapjánál, kijött, majd kikísértem a váróba, elköszöntünk, és amikor csuktam be az ajtót, akkor hallottam meg, hogy elkezd zokogni. Csak álltam az ajtó túloldalán és azon vacilláltam, mivel teszek jót, ha „nem foglalkozom vele”, vagy ha odamegyek hozzá. Kimentem utána. Tényleg nehéz ilyen helyzetben megnyugtatni valakit, de szerintem sokszor elég az is, ha meghallgatjuk. Először sírva mesélt nekem szép dolgokat az apukájáról, majd egyre jobban kezdett megnyugodni, végül könnyek nélkül köszöntünk el egymástól.

Nehéz ilyen helyzetben megnyugtatni valakit, de szerintem sokszor elég az is, ha meghallgatjuk

Nem szeretném ilyen szomorú dolgokkal zárni a beszámolómat, így szeretnék egy-két dolgot még befejezésként megosztani: ottlétem során két beteget kiadtunk az intenzívről, mert jobban lettek, ezek is megható pillanatok voltak, mind a beteg, mind a dolgozók részéről.

Mindenkin látszott az öröm és az elégedettség. Nagyon jó volt látni, hogy az ápolók és az orvosok között hatalmas az odaadás, az egymás iránti tisztelet – a tudásukról és türelmükről nem is beszélve. A hozzátartozókra is volt mindig idejük, pár biztató, kedves szavuk, mindazok ellenére, hogy borzasztóan túlterheltek és fáradtak voltak már. Emiatt is örültem neki, hogy számtalanszor mondták nekünk, hogy nagy segítség az ottlétünk.

Összességében számomra hatalmas tapasztalat volt ez a két hét, jó érzés volt segíteni a betegeknek és az egészségügyben dolgozóknak. Tanulság pedig, hogy az egészség a legfőbb érték. Vigyázzon mindenki rá!

Anonimitás

A cikk szerzője kérésének eleget téve sem az ő személyét, sem a kórház nevét nem hozzuk nyilvánosságra.

(A borítóképen: Beöltözés az egyik kórházban. Szerzőnk legfőbb tapasztalatként összegzi: az egészség a legfőbb érték – vigyázzunk rá [illusztráció])