Egy év valóság és mitológia ihlette képei

„Pont a sötétség kell ahhoz, hogy a tartalmakat, amelyeket érzek a képek mögött, valamilyen szinten jelenvalóvá tudjam tenni.”

Dombovári Ágnes mondja ezt. A 2020-as Mazsaroff-díjas alkotó az erre a tárlatra született új képeiből Odüsszeusz nem harcol címmel rendezett kiállítást, a Miskolci Galéria kamaratermében. Egy év valóság és mitológia ihlette munkáját látjuk nyomatokon és a falra festve. A jellemző színhasználata, a sötét, a humor – ábrázolást gazdagító – lehetősége ugyanúgy témája volt a beszélgetésünknek, mint a nem szokványos gesztus, ahogyan ő maga nyitotta meg a saját tárlatát, és el is magyarázta, miért tett így.

Miért nem harcol Odüsszeusz?

Mert nincs értelme a harcnak.

Mert megharcolta minden harcát? Vagy lett volna még kedve, ereje, de ez már mások harcának az ideje?

A történet szerint Odüsszeusz nem is akart háborúba menni. Aztán jó harcosként része lett a leleményességével. De minden harca idején ragaszkodott Ithakához. A kultúrkörünkből ismert a gondolat: „ne szállj szembe a gonosszal”. Érvényesnek látszik, hogy minél inkább próbál ellenállni az ember, annál jobban belegabalyodik a problémába. Eljön a pillanat, amikor már csak a harchoz képest tudjuk meghatározni magunkat. „Én a világos vagyok, ő a sötét.” Vagyok-e még egyáltalán, amikor már legyőztem a feketét? Akkor mi van? Keressek egy vöröset? Ez nem a lemondás deklarálása, hogy ne lenne érdemes tenni vagy legalább keresni a számunkra jó megoldások lehetőségeit. Viszont meg kell találni a módját, hogy a cselekvés hatékony legyen, és nem csak fölösleges, a harcért magáért való harc. Nem is tudom, szabad-e nekem erről beszélnem? Nem az én kompetenciám. Egy művész állíthat bármit a kiállításán. De hogy utána mekkora joggal és milyen érvénnyel szólalhat meg, ez már egy másik kérdés.

A kétség hangsúlyos kifejezés volt a beszédében, amellyel a saját kiállítását nyitotta meg. Arról beszélt, hogy azért áll most ön a közönsége előtt, mert aki általában kiállítást nyit meg, nem feltétlenül tudja, milyen szándékok vezették a művészt, hogyan születtek a képek. Ez arról szólt, hogy önnél jobban senki sem tudhatja, milyen keresés és munka árán lett meg a tárlat?

Csak szerettem volna megmagyarázni, miért én állok ott, ami szokatlan. Lett volna, akit megkérjek, hogy nyissa meg a kiállításomat, de tudatosan akartam inkább így. Arra szerettem volna reagálni, hogy megfelelő rendezvények-e a megnyitók. Nyilván valamit kell csinálni. És nem azt állítom, hogy minden rossz, vagy hogy nem szakértő szereplők vennének részt benne. Nekem főleg a méltatásokkal van gondom. Kellemetlennek érzem, amikor a nagy plénum előtt a felkért személy nem tud mit kezdeni a képekkel. Ilyenkor jönnek a semmitmondó vagy éppen nagyot mondó méltatásszerű meglátások. Azt érzem, hogy a diskurzus sokszor leragad a művész személyénél, a képek meg elsikkadnak. Ez a legfontosabb kritikai észrevételem.

Mennyire nem tudta volna más elmesélni a saját tárlatát, csak ön?

Elmesélni én sem meséltem el. Próbáltam néhány háttér-információval szolgálni, ami megmagyaráz néhány felmerülő kérdést a személyemmel, a munkásságommal kapcsolatban a látogatóknak.

Kihallatszott a szövegből, ahogyan saját magát és a munkáját elhelyezte a kulturális térben: tervezőgrafikus, és ez nem elsődleges művészi értékeket hordozó műfaj. Ilyen értelemben a kiállításával kísérletet tett rá, hogy a szakmája határait feszegesse. Ebben fellelhető az alkotó kétsége, a bizonytalanság: művészet-e, amit csinál, vagy sem? Minek látja?

Bizonyos szavakat az ember nem aggathat csak úgy magára

Dombovári Ágnes

Nem szeretnék olyan állításokat tenni magamról, amelyeknek a biztossága felől kétségeim vannak. Bizonyos szavakat az ember nem aggathat csak úgy magára. Nincs alapja, hogy megítélje. Röhejes, ha például valaki azt állítja magáról, hogy lázadó, underground személyiség vagy éppen művész. Ítéljék meg mások – az rendben van, és nincs is kedvem ezzel vitatkozni. Ami kijelenthető: tervezőgrafikát tanultam. Itt volt a feladat és a lehetőség: egy kiállítás, amit a Mazsaroff-díjnak köszönhetően meg kellett csinálni.

Azt mondta, nehezen született meg a kiállítás. A képek felől ez nem látszik. Miért kell akkor mégis erről beszélni?

Szeretem a szakmámat, de muszáj látni a határait. A megrendelésre készülő könyv, még ha szép és művészi igényű teljesítmény is, a befogadás szempontjából, a néző számára sokkal kevésbé jelentéses, mint egy autonóm művészi alkotás. Ez: ennyi. Egy könyv. Meg lett oldva a feladat. Ma már, amikor rengeteg a kiváló grafikus, a tervezőgrafika nagy trendekben működik, jól megcsinált tervezői munkássággal egy kiállításon előállni unalmas.

Hogyan jutott túl ezen a szakmai-bölcseleti dilemmáján?

Voltak korábbról kis méretű, autonóm jellegű munkáim: nyomatok, papírmetszetek. Nem feltétlenül rossz képek, csak a méretük miatt vagy technikai okokból nem tudtam volna beemelni ezeket ebbe a kiállításba. Gondoltam, valamikor majd jók lesznek – most ezek alapján indultam el. Kézi rajzokról, majd digitalizált művekről van szó. Fel kellett mérnem, hogy áll majd egybe mindez kiállításként. Az itt látható képek nagy többsége print. A vizualitásuk eléggé közeli rokonságot mutat a plakátművészettel – tömör fogalmazás, redukált, egyszerű formák.

Vállaltan a pátosz és a gúny a témáihoz való közelítési módja. Megtalált nézőpontja ez, vagy a személyisége része, hogy egyszerre képes átérezni valaminek az értékét és azt, hogy nincs állandó, objektív érték?

Elgondolkodtam az elkészült munkáimról: hogyan lehet megítélni ezeket. Mások hogyan gondolkodnak róluk. Van, hogy a munkák maguktól egy irányba tartanak. Látom: „ezek tele lettek pátosszal”. És nem tudom, mitől, miért. A gúny, a humor oldja ezt. Szóval van benne tudatosság, intellektuálisabb megközelítés is, túl azon, hogy a személyiségemből fakadóan is szeretem kiforgatni a dolgokat.

Minden téma elbírja, hogy ilyen rendszerbe helyezve vizsgálja? Nincsenek kétségei, hogy könnyen átcsúszhat cinizmusba?

A művészet a szabadság terepe. A művészetben sok olyan történt már, ami úgymond nem ildomos.

Ön is tett már ilyet?

Nyilván az egyéni jó érzésen sok múlik. A cinizmust mindig szerettem volna elkerülni. Ha nem sikerült, sajnálom.

Honnan jön a tömérdek fekete, amit az ábrázoláshoz használ?

Nagyon szeretem a mélységét. Vizuálisan nagyon erős képek készítésére alkalmas. Mondták már: néha túlságosan is erősek a kontrasztok a fekete és a fehér között, ahogyan használom ezeket. Nem biztos, hogy szerencsés ezt a két végpontot társítani. Sokkal finomabb együtt­állások hozhatóak létre a szürkékkel és tört fehérekkel. De ez egy technikai részlet. Bizonyos témákhoz – amelyek komolyabb tartalmakat járnak körül – nem tudok elképzelni más színeket. Sokszor azt érzem, túl szépek lennének. Könnyítenék a képet, nem lenne annyira drámai, erős, elvont, mint amennyire komolynak érzem azt a témát. Pont a sötétség kell ahhoz, hogy a tartalmakat, amelyeket érzek a képek mögött, valamilyen szinten jelenvalóvá tudjam tenni.

Miért kell a felirat a képeire?

Megnyugtat, ha van valahol egy kis szöveg. Nekem fontos, hogy ott legyen.

Nem lenne elég képnek maga a szöveg?

Az legfeljebb tipográfia.

„Felhőnyargalászás” – ez az egyik, képen látható saját szava. A költészet felé mutat. Szerintem képként is megállná a helyét.

Nem költő vagyok.

Képköltő.

Ezt már eljátszották mások. A szöveg a képen számomra is megnyugtató. Nemcsak nekem segít, de a befogadónak is. Új tartományt nyit az értelmezésben. Többet ad, mint amennyi önmagában a kép és mint önmagában a szöveg lenne. Együtt erősebbek.

Dombovári Ágnes Odüsszeusz nem harcol című kiállítása a Miskolci Galériában tekinthető meg 2021. június 20-ig, keddtől vasárnapig 9 és 17 óra között.

(A borítóképen: Dombovári Ágnes)