Az egykori bogácsi főjegyzőről írta legújabb könyvét Hajdu Imre

Az egykori bogácsi főjegyzőről, dr. Mayer Alajosról írta legújabb könyvét Hajdu Imre. A Mayer főjegyző úr című életrajzi kötet az író negyvenhetedik könyve, s azt a sorozatot gazdagítja, amely Bogács történetét idézi föl.

Mint az író elmondta, legelső könyve 1984-ben született meg, Bogács község históriája az akkori bürokrácia miatt nem egyben, hanem négy kötetben jelent meg. Ezeket nem kimondottan történészi nézőpontból írta. Csakúgy, mint a Tiszaújváros történetéről szóló könyvekben, az embereket kereste a történések mögött.

Mintha beszélgetnének

Dr. Mayer Alajos 1931-ben került Bogácsra, s 1948-ig volt főjegyző, majd a Rákosi-rendszerben leváltották.

– Én csak kisgyerekként ismertem a főjegyzőt. Amikor elolvastam az emlékiratait, azt gondoltam, milyen jó lenne ma találkozni vele, s azt találtam ki, hogy ő még él, s én hozzáöregedtem. Felhívom, hogy szeretném megírni az életét, először csodálkozik, de végül rááll, és a vejével, akitől a kéziratot megkaptam, eljönnek nyaralni, közben pedig beszélgetünk. Ami az én fantáziámból született, azt más betűvel szedtük. Sok helyen kiegészítettem a kutatott adatokkal az emlékiratot – mondta Hajdu Imre.

Hozzátette, a könyvben helyet kapott az a két évtizedes levelezés, amelyet dr. Mayer Alajos folytatott annak érdekében, hogy meg-, majd visszakapja az 1950-es években megítélt nyugdíját. A forradalom idején helyben faluvezetőnek kérték föl, s azzal a feltétellel vállalta is, hogy senkinek és semminek nem esik bántódása. Ez teljesült is, de ’56 után a nyugdíját elvették.

Az írót a bogácsi rész érdekelte, amely helyenként nagyon kemény, kritikus. A jegyző nevén nevezi az embereket, s az író által hallottak megerősítették a leírtakat, kilencven százalékban Hajdu Imre is így látta a dolgokat. Kihagyni nem akarta ezeket a neveket, meghamisítani sem, de a könyvben megbeszéltek szerint a negatív szereplők – tekintettel élő hozzátartozóikra s arra, hogy magukat megvédeni nem tudják – álnevet kaptak. Nem a nevek, inkább a figurák voltak fontosak az író számára. Volt olyan olvasó, aki ráismert egyes negatív hősökre, s egyetértett a leírtakkal, de az egyik (nem nevén) említett szereplő fia fölháborodott. Hajdu Imre maga is ismerte az egyik ilyen személyt, de harminc év elteltével más benyomásai voltak róla, az idők során megváltozhatott.

Hajdu Imre számára az iratok alapján szimpatikussá vált a főszereplő, de a nagyszülők által elmondottak szerint is tisztelték ők. Ő sem olyan személy volt, akit mindenki szeretett, például, ha valamiért nem úgy intézte valaki ügyeit. A könyvben a teljes életrajz szerepel, az író mindössze három sort hagyott ki, amely egyértelműen egy személyre utalt. De ettől nem lett szegényebb az interjúban elbeszélve született életregény.

Hajdu Imre megtiszteltetésnek tartja, hogy megírhatta a volt főjegyző életét. A sors így rendelte, hogy hozzá került az emlékirat, s az megjelenhetett. Sajnos a könyv elkészültét sem a főjegyző, a kézirat átadásakor még élő lánya, sem veje nem érhette meg, az egyik unoka viszont fotókkal is segítette a munkát.

(A borítóképen: Hajdu Imre dedikálja negyvenhetedik könyvét)