Nem csak a hitet kell továbbadni

Rendhagyó író-olvasó találkozóra került sor a napokban a miskolci Mindszenti Plébánián. Sebestyén Péter (a honlapja szerint: Péter páter) katolikus pap mutatta be legújabb könyvét, amely most nem a hitről, nem az egyházról és nem a keresztények és a közélet témájáról szól, hanem egy nóta- és népdalgyűjtemény, melynek címe: „Kiskertembe rozmaringot ültettem...”.

Tangóharmonikás nyitás

Nem rendkívüli, hogy egy lelkipásztor mással is foglalkozik, mint a szorosan vett papi hivatással együtt járó feladatok, de a témaválasztás mégis meglehetősen szokatlan. Egy papról nem a nótázás és a népdalok szeretete jut az ember eszébe, főleg nem úgy, hogy nem csupán hallgatója és műélvezője ezeknek, hanem ő maga az előadó is. Márpedig Péter páter elő is adja szeretett dalait, és nem is akárhogyan.

A könyvbemutató máris azzal kezdődött, hogy – amíg gyűltek az érdeklődők, hála Istennek számosan – Péter atya tangóharmonikán önmagát kísérve énekelte a szebbnél szebb erdélyi magyar dalokat. Ez a kezdés megadta a találkozó alaphangulatát, és a hosszára is hatással volt, mert alig akart oszlani a sereglet. Még egy dal, még egy kérdés, végül dedikálás „Jóskának, Pistának... szeretettel”. Olyan hangulatot csinált az atya, amelyre sokáig emlékezni fognak a résztvevők. A legvégén együtt elénekelt Székely himnusszal együtt, amely méltó és érzelmes lezárása volt az eseménynek.

Szívesen beszélt gyermekkoráról is, amelyet kezdetben Csíkszentmihályon töltött, ahol született, és ahol az „édesanyja dajkálta”. Aki akkoriban ott teljesített kántori szolgálatot. Lelkében „szépvízinek” vallja magát, ahol az Alcsík és Felcsík találkozik benne, az „oldalcsíki” székelyben, hiszen Szépvíz, gyermekkora színtere éppen Csík vármegye közepén, illetve onnan kissé keletre, néhány kilométerre a csíksomlyói Szűzanya „lábától”, a Pogány-havas alatt helyezkedik el.

Áronok példája

„Isten az én drága, az Úrban megboldogult szüleimen – akik egyszerű munkásemberek voltak – és egyházi közösségemen, de nem utolsósorban gyermekkorom „pap bácsiján”, a már elhunyt Szilágyi Istvánon keresztül szólított meg. Ahogy teltek az évek, egyre jobban tudatosult bennem a Gondviselés titokzatos terve. A papi hivatás mellett vagy inkább azon keresztül visszhangra talált bennem a történelmi Székelyföld nagy Áronjainak példája, messze mutató alakja. Gábor Áron küzdeni akarása és tettrekészsége, Tamási Áron szülőföld- és anyanyelvszeretete, Márton Áron, az emberkatedrális sziklaszilárd hite és szíjas székely konoksága, ők Szépvíz és a székelyek védőszentjének, Szent Lászlónak az álmait és hitvallását valósították meg” – vallja Péter atya a hivatásválasztásáról.

Túlzott önkritikával mondja, hogy nem ő volt a legjobb tanuló a teológián, de szívvel-lélekkel vetette bele magát a lelkészi hivatásba, és azon túlmenően is kereste, hogy hol tudná még szolgálni kisebbségbe szorult, nehéz sorsú nemzetét és egyházát. Így talált rá az írásra, amely szenvedélye lett – már közel húsz kiadott könyv van mögötte –, és a rádiózásra. Bő két és fél évtizednyi rádiós nép- és több mint huszonkilenc évnyi egyházi szolgálata erősítette meg benne az elhatározást, hogy kiálljon korunk írott és virtuális „areopagusaira”, mint templomon kívüli fórumokra, és hirdesse az Igét „akár alkalmas, akár alkalmatlan” helyen és időben, mindenkor, ahogy azt Jézus tanította.

„Ez kényszerű kötelességem és meseszép feladatom egyszerre, melyet minden porcikámmal mégis szívesen vállalok. Pennámmal és hangommal, értelmemmel és egész szívemmel Isten szolgálatában akarok állni. Ez vezérel akkor is, amikor gondolataimat papírra vetem. Az írás számomra most már létszükséglet. Állandó, nyugtalanító késztetés, hogy gondolataimat, meggyőződésemet, értékrendemet, életbeli alapállásomat másokkal is közöljem, örömhírként megosszam” – foglalja össze küldetésének lényegét.

A jövő nemzedékeinek

Azonban nem csak a saját gondolatait szerette volna közkinccsé tenni, mert felismerte, hogy az erdélyi székely–magyar közösségeknek nem csupán szellemi-lelki pásztorkodásra van szükségük, hanem a kulturális értékeik megőrzésére, összegyűjtésére és átmentésére is a jövő nemzedékek számára. Látta és megélte, hogy az előző generációkkal mennyi érték száll a sírba, menthetetlenül és örökre, ezért menteni kell, ami még menthető. A magyar népdalokat és nótákat is. Összegyűjteni, mint Bartók Béla és mások, és ha lehet, hangfelvételen, ha így nem, akkor nyomtatott formában, kottával együtt megőrizni őket. Ennek szellemében fogott a gyűjtőmunkába és adta ki könyv formájában mintegy négyszáz oldalon ezt a kultúrkincset.

Ahogy megtudtuk, a válogatás szubjektív volt, ami tetszett, ami ritkaság, amit más források még nem rögzítettek, azok a művek kerültek a könyvbe.

Sebestyén atya szerint az újjáéledő táncházmozgalom is sokat tesz az értékek megmentéséért. Náluk is szép számmal gyűltek már össze dalok. Ő azokból válogatott, amelyeket mások „kihagytak”. Az első kiadás sikerét látva tervben van a folytatás, hiszen valójában nem egy-két kötetnyi, de könyvtárnyi érték vár megmentésre, csak Erdélyben.

(A borítóképen: Sebestyén Péter hamar dalra fakadt)