„Jóleső érzéssel tölt el a tudat, hogy én ezt a díjat biztosítani tudom”

Egy éve már, hogy átadták az első Szinva Irodalmi Díjat, amit Bereti Gábor Szabó Lőrinc-díjas, miskolci író, költő, kritikus magánszemélyként alapított. Az első díjat 2020-ban Szvoren Edina prózaíró vehette át. Pénteken az ünnepi könyvhét keretein belül immár másodszor is kiosztották a díjat a MAB-székházban, illetve kettőt is, mert ez alkalommal már a szépirodalmi díjon kívül egy szakirodalmi is gazdára talált. Az előbbit Rakovszky Zsuzsa Kossuth-díjas író, költő, műfordító, az utóbbit Krupp József, az ELTE Latin Tanszékének adjunktusa vehette át.

A díj alapítójával, Bereti Gáborral beszélgettünk.

Immár a második díjátadónál tartunk. Kapott valamilyen visszajelzést az elmúlt év alatt a díjjal kapcsolatban?

Rövid ez az egy év, és a pandémia is közbeszólt, úgy gondolom, hosszabb időnek kell eltelnie, hogy igazán megismerjék a díjat. Tavaly – bár a költészet napja, Miskolc város napja vagy a könyvhét idejére terveztük az első átadást – ezt a koronavírus-járvány miatt csak decemberben, zárt körben tudtuk megtenni, és hasonló okok miatt az idén is szeptemberre tolódott az ünnepség, de már szerencsére nagyobb körben tudtuk megrendezni.

Hogyan merült fel önben, hogy irodalmi díjat alapítson?

Én magam is irodalomkedvelő ember vagyok, és már évtizedek óta foglalkozom írással különböző műfajokban. Mivel az volt a benyomásom, hogy főleg a rendszerváltás után az irodalom és más művészetek sorsa és helyzete hátrányukra változott, valamit tenni akartam. Először arra gondoltam, hogy ha valamilyen nagyobb összeghez hozzájutok, akkor annak egy részét alapítvány vagy díj létrehozására fordítom, és azon keresztül fogom az irodalomban tevékenykedő embereket, írókat, művészeket segíteni. Aztán úgy alakult, hogy bár én magam nagyobb összeghez nem jutottam, édesapám viszont igen. A rendszerváltás után történt, amikor kárpótolták azokat, akiktől annak idején elvették a tulajdonukat. Mivel nagypapám kovácsmester volt – a Zsolcai kapuban volt a műhelye lejjebb, a Sajó felé, és a műhelyét 1947-ben elvették tőle –, kárpótlási jegyet kapott harmadmagával az édesapám is. Ő akkor már idősebb ember volt, azt mondta, itt az összeg, nekem adja, gazdálkodjak vele belátásom szerint. A kárpótlási jegyet be lehetett váltani licitálással földvásárlásra. Akkortájt Szirmabesenyőben dolgoztam könyvtárosként, és hallottam, a helyi téesz földjeire is lehet licitálni. Megtettem, végül Sajóbábonynál és Arnótnál volt lehetőségem földeket venni.

Így akár azt is mondhatjuk, hogy kovácsműhelyből lett az irodalmi díj. Elmeséli, hogyan?

Magukkal a földekkel nem tudtam mit kezdeni, ezért bérbe adtam. Jól jövedelmeznek, az egyik átlagban évi 500 ezret, a másik is 200 ezer körül. Innen jött az ötlet, hogy ezt az összeget – amit tudok nélkülözni, mert a nyugdíjamból meg tudok élni – arra szánom, hogy egy irodalmi alapítványt hozok létre. Persze, nem ment egyik napról a másikra, meg kellett, hogy érlelődjön a gondolat, a felismerés, évek hosszú sora után határoztam el, hogy ezt az alapítványt létrehozom. Három éve beszéltem erről először Borkuti Lacival (a Bíbor könyvkiadó egyik tulajdonosa, kulturális tanácsnok – a szerk.), kérdeztem, tudna-e segíteni ebben a szándékomban. Kérdezte, ismerem-e Jenei Lacit. (Író, költő, kritikus, a Műút miskolci irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat főszerkesztője – a szerk.) Hogyne ismerném, válaszoltam. Mondta, üljünk le hármasban beszélgetni. Így is lett. Rövid idő alatt körvonalazódott, hogyan csináljuk, tulajdonképpen mi hárman alapítottuk a Szinva Irodalmi Alapítványt. Borkuti László az önkormányzatnál egyengette az útját, Jenei Lacié a szakmai rész, én teljes mértékben megbízom az ő szaktudásában. Ő toborozta a zsűrit, a kuratórium tagjait, én a jogi formát intéztem. Az eredeti tervek szerint – mint említettem – évente tavasszal, a költészet napján, a könyvhéten vagy a város napján adjuk át, az más kérdés, hogy az első két alkalom csúszott a járvány miatt.

Volt-e valamilyen megkötése, hogy mi alapján osszák ki a díjakat?

Mint említettem, a szakmai rész teljesen Jenei Lacié. Én évről évre biztosítom az összeget, de hogy hogyan osztjuk el, ki kapja a díjat, erről teljes egészében ő, azaz az általa szervezett zsűri dönt. A zsűri állandó tagjai rajta kívül Csehy Zoltán, Korpa Tamás, Mezei Gábor és Vásári Melinda. Ők állítják a jelölteket, majd közösen döntenek a díjazott személyéről. Felmerült, hogy legyen-e miskolci kötődésű a díjazott, legyen-e feltétele a díjazásnak, hogy Miskolcról szóljon, vagy Miskolcot említse maga a mű. De végül is úgy döntöttünk, hogy ne legyen ilyen. Hiába Szinva a díj neve, ez nem a díjazott kötődésére, hanem az alapítás helyére utal. A névadást pedig egyrészt a Szinva patak ihlette, másrészt a földrajzin kívül irodalmi előzménye is van, hiszen József Attila itt, Lillafüreden írta az Ódát. Azért egy kérésem volt a díj odaítélésével kapcsolatban. Mivel a magyar irodalom a határainkon kívül is él, ott is jelentős magyar szerzők alkotnak, így azt kértem, hogy az évek során határon túli díjazottunk is legyen. Fel is merült néhány név a zsűri tagjaiban, én bármelyikükkel elégedett lennék. De én magam nem vagyok benne a döntési folyamatban, a zsűri bizonyos lefektetett működési szabályok szerint választja ki a díjazottat, ebbe kívülállónak nincs beleszólása.

Volnának olyanok – a helyi irodalmárok között –, akiknek odaítélné a díjat?

Először is Jenei Lacinak, őt elsők között választanám ki, de Fecske Csaba is nagyon megérdemelné, Serfőző Simon is. Vagy épp Varga Rudi, aki elszármazott innen. A fiatalabbak közül a Kabai testvérek, Zemlényi Attila, és volna még több is, de egyelőre elég ennyi, hiszen egy évben csak egy díjat lehet adni.

Tavaly nem, az idén viszont már egy szakírót is díjazott a zsűri. Miért?

Az első perctől felmerült, hogy két díjazott legyen, két műfajban, egyik a szép-, a másik a szakirodalom területéről. Az első díj odaítélésénél csak egyet tudtunk kiosztani, mert gyerekcipőben járt még az alapítvány, bizonytalan volt, hogy az összeg hogyan adható. De nem tettünk le arról, hogy mindkét műfajban osszunk ki díjat, így tudtuk az idén Krupp Józsefet is díjazni. A díj alapításakor egyébként 500 ezer forintot ajánlottam fel annak finanszírozására. Lényeg, hogy mivel a díjazottnak is adózni kell, ezért kicsit meg kellett emelnem a korábbi összeget, most 300 ezer forintot tudunk adni fejenként a díjazottaknak. Ez, azt mondják, nagyon jó összeg az irodalmi életben.

Nagyon ritka, hogy magánszemélyek alapítsanak irodalmi díjakat...

Ez is az egyik oka volt annak, hogy belevágjak. Jóleső érzéssel tölt el, hogy én ezt biztosítani tudom. Mert valóban úgy van, hogy nem sok lehetősége van az íróknak, hiszen nincs vagy alig van Magyarországon magánmecenatúra. Állami még van, egy-két magánindíttatású díj is, de az biztos, elférünk a pályán.

Arról már beszéltünk, hogy Krupp József klasszika-filológus, kritikus az egyik díjazott, de a másikról, Rakovszky Zsuzsáról még nem. Ő Kossuth-díjas, jól ismert író, költő, műfordító. Miért rá esett a választás?

A kiválasztás menetét nem követtem, de nagyon örülök a választásnak. Úgy gondolom, hogy egy ennyire friss, újonnan alapított díjra jó fényt vet, hogy elfogadja egy ennyire ismert művész.

Könyvtárosként dolgozott, ma már nyugdíjas, emellett nem olyan rég megjelent egy kötete is. Mit kell tudnunk róla?

Tavaly decemberben látott napvilágot, és válogatott esszéket, kritikákat tartalmaz, a címe: Szétszórt jelen. Ez már a második kötet, az előző Szó-függő-híd címmel jelent meg. Verseskötetnek jobban örültem volna, de ez sem keserít el. Az aktivitásom egyébként megvan, túl a hetedik ikszen is sokat írok, de elfogadtam, hogy nem az én verseimről szól a magyar irodalom. A magam bőrén is megtanultam, nem könnyű ma az irodalmárok élete. Ezen is próbálok segíteni elszánt fecskeként a Szinva Irodalmi Díjjal.

(A borítóképen: Bereti Gábor szerint alig van Magyarországon magánmecenatúra a művészetek világában, elférnek a pályán)