Mérföldkő a gyereknek az óvoda

Azt gondoltam – mivel már kétszer végigcsináltam –, jóval könnyebb lesz a ­harmadik alkalommal. De csak annyival lett jobb, hogy az első szülői értekezleten nem kellett jegyzetelnem. Hiszen minden szokással és szabállyal tisztában voltam, lévén, hogy a középső gyermekem is óvodás, nagycsoportos. Mindhárom gyermekem volt bölcsődés. Hozzászoktak a közösséghez már kétévesen, tehát nem a család kebeléből indultak az óvodába.

A pedagógusok azt mondták, ez többnyire előny. A most ötéves kislányom esetében valóban az volt, minden nehézség nélkül szokott át a bölcsiből az oviba. Azért voltak megtorpanások, sírás, hosszú ölelések, melyek még a mai napig is vannak időnként. Az anyától való elválás még ma sem megy könnyen.

A legnagyobb fiam most 16 éves, de soha nem felejtem el, hányszor fordultunk vissza annak idején az óvoda kapujából, mert megfeszítette magát, és nem tudtam bevinni. Ment a telefonhívás a nagyszülőknek, hogy ma is velük lesz az unoka, mert nekem dolgozni kell menni, de a síró gyerekem nem engedi el a kezem. Szóval effajta jelenetekre mindenképpen számítok még, már csak azért is, mert a legkisebb kisfiam hektikusan töltötte el a bölcsődés éveket. A járvány miatt ugyanis elég sokat volt otthon velünk vagy a nagyszülőkkel. Egyelőre nagyon jól érzi magát az óvodában, de csak néhány hét telt el.

Az ovis jel fontos

Máté szerette a gondozó nénit a bölcsiben és a kis barátait is a csoportban. Időnként emlegeti őket, de tudomásul vette, hogy már óvodás. Azért az könnyítés volt számunkra, hogy a nővére is ugyanabba az óvodába jár, és egy éve mondogatjuk neki, hogy hamarosan ő is oda fog járni. Az első napon annyira lelkes volt, mint mindenki, aki valami új kihívás előtt áll. Még egy felnőtt is izgatott az első munkanapján, gondolom, nincs ez másképp a gyerek esetében sem. Ez így volt másnap és harmadnap is. Aztán jött egy hétvége, ráadásul még el is utaztunk a városból. A hétfői kezdés már nem alakult olyan fényesen, előjött a „nem akarok óvodába menni” mondat. A kisfiam kapott egy nap pluszszabadságot, de aztán végig kellett csinálni a hetet. Hét közepe táján már úgy szaladt elém egyik délután, amikor érte mentem, hogy „képzeld, anya, már van barátom is”. Kezdi megszokni az új ovis jelét is, mert korábban halacska volt a bölcsiben, most pedig zászló lett. Néhány ruhában át kell rajzolnom a halacskát zászlóra. Kis dolognak tűnik, de akinek volt már kisgyereke, az tudja, ez sarkalatos kérdés. Azt mesélte az óvónő, hogy volt már olyan eset, amikor a szülők ölre mentek a vágyott ovis jel miatt a nevelési év kezdetén. Sokszor nem tudjuk, hol a határ, ha a gyerekünkről van szó. Nálam ez nem vitatéma, általában elég rugalmas és alkalmazkodó szülő vagyok. Mostanában mosolygósak a reggelek, örömteli a tény, hogy egy helyre kell vinni a lurkókat, legalábbis ugyanazon épületbe. Az ismerkedés fázisában vagyunk mindannyian. A gyerek az óvó nénivel, az óvó néni a gyerekkel és a szülővel. Igyekszik mindenki jó színben feltűnni. Reméljük, az ismerkedés végére megtaláljuk a közös nevezőt a gyermek érdekében.

(A borítóképen: Máté első napja az oviban)