A hit mindig tud segíteni

A Covid még mindig ellehetetleníti, nehezen átjárhatóvá teszi a kórházban ápoltak és hozzátartozóik közötti távolságot, hiszen az egészségügyi intézmé­nyekben ismét bevezették a látogatási tilalmat, ami alól az jelent csak kivételt, ha valaki haldokló hozzátartozóját látogatná meg. Aki kénytelen kórházban tölteni az ünne­peket, nem találkozhat személyesen családtagjaival. Bár az orvosok és az ápolók ünnepi hangulatot teremtenek a kórházakban, a lelki támo­gatás a kórházi lelkészre marad.

Mennyire viseli meg a betegeket ez a helyzet, különösen karácsony közeledtével?

A Covid különleges helyzetet teremtett az élet minden területén, és sok mindent megváltoztatott a mi életünkben is. Gondoljunk csak arra, hogy elvette tőlünk a mindennapi személyes találkozás lehetőségét. Ez mindenkit megvisel. Különösen akkor, ha a hozzátartozója beteg, és nem lehet együtt vele, akivel pedig feladata lenne, hogy együtt legyen a viszontagságok közepette is. Kiváltképpen akkor, ha ez az élet utolsó szakaszát jelenti, és nem tudjuk, hogy lesz-e holnap vagy holnapután. Ez a helyzet borzasztóan nehéz, megélése rengeteg feszültséget és fájdalmat okoz mindenkinek. Persze ott van a telefon, de az nem pótolja az érintést, az ölelést, azt, hogy megfogom a kezed.

Mire van a betegnek ilyenkor a legnagyobb szüksége?

A betegnek egy emberséges segítőre van szüksége. Egy felebarát hiányzik neki, aki segít, meghallgat, elfogad, felemel, empatikus vele szemben, és nem hánytorgat fel semmit, viszont segíti az ilyenkor elkerülhetetlen önismereti munkát. Sok beteg teszi fel azt a kérdést, hogy miért pont ő és miért így, miért pont most, és mi lehet ezzel Isten célja.

Mit lehet erre a kérdésre válaszolni?

Ezekre a kérdésekre mindenki keresi a választ, ahogy én is. Hiszen ilyenkor tehetetlenek vagyunk, és a tehetetlenségben kapaszkodó bizonyosság kell, hogy azért történik mindez, mert… Ezekre a kérdésekre nem minden esetben tudok választ adni, de talán nem is a szavak segítenek.

Mi az, amit a lelkész ilyenkor nyújthat?

Biblikusan szólva sokan mondják azt, hogy „nincs emberem”, aki velem lenne és rám figyelne. Én olyan embere, embertársa lehetek neki, akinek időről időre, alkalomról alkalomra elmondhatja és kimondhatja érzéseit, gondolatait, azt, amit szeretne, ami a szívét nyomja. A betegek sokszor csak annyit szeretnének, hogy valaki álljon meg mellettük, és adjon nekik néhány percet az életéből. Az, hogy mi ennek az embernek a foglalkozása, a hivatása, sok esetben teljesen mindegy, mert nem azzal akar segíteni, hanem a jelenlétével.

A karácsony felfokozza a másik jelenlétének hiányát, hiszen akkor érezhető át ennek az ünnepnek az öröme, ha azt közösségben, a családdal együtt töltjük el. Stresszesebb, elviselhetetlenebb a „veled vagyok” élményének hiánya egy kórházban?

A karácsonynak olyan spiritualitása és lelkisége van, amelyre kimondva-kimondatlanul is úgy vágyunk, mint a gyerekek, szeretnénk belesimulni, megízlelni, beleszagolni. Ennek áhítatát rendkívül nehéz megélni egy kórházban, különösen akkor, ha valaki egyedül van egy kórteremben, és nem tud kihez szólni. A család hiányának a terhe mellett a betegek ilyenkor kiszolgáltatottabbnak, magányosabbnak érzik magukat, hiszen egy időben van jelen a fájdalom, a hiány és szomorúság. Ráadásul a Covid erőteljesen rámutatott arra, hogy senki sincs biztonságban.

Hogy lehet ezeket a félelmeket kezelni, a bizonytalanságot biztonságossá tenni?

A betegek, a magányosok és az otthontalanok fogódzót és szeretetet keresnek. Vágynak a törődésre, a fizikai és lelki melegségre, s ez az érzés a szenteste környékén még inkább felerősödik. A magányban úgy tudunk segíteni, hogy éreztetjük a másikkal, van, aki gondol rá, elismeri és szereti.

Milyen fogódzói, lelki támaszai lehetnek elhagyatottságukban a betegeknek?

Sok kórházban azzal könnyítik meg a helyzetet, hogy feldíszítik a kórtermeket, és ajándékot is kapnak a betegek. Számomra is nagy kérdés, hogy ki milyen lelki kapaszkodót talál magának a túléléshez. Bár sokan elbizonytalanodtak, ez mégis nagyon keveseket indít el az istenkeresés útján, vagy annak belátására, hogy az a materiális világ, amit kívülről az emberre erőszakolnak, például a reklámokon keresztül, nem adja meg azt a biztonságérzetet és azt a kapaszkodót, ami segít abban, hogy a hullámokon mint egy szörflovas átrepüljünk, és megérkezzünk a napsütötte partra.

Sokan mégis Isten segítségét kérik.

A hit mindig tud segíteni. Az istenhit erősítő tényező, mert szeretetkapcsolatot jelent. Óriási kapaszkodót jelent, ha az ember azt érzi, hogy nincs egyedül. Isten megszólítható, és karácsonykor a Kisjézus születésekor megtapasztalhatjuk Isten szeretetének megnyilvánulását.

Szokták hívni karácsonykor beteghez, haldoklóhoz?

Igen. Hosszú ideje rendszeresen járok egy nénihez, akinek hiányzik az egyik lába, de egyre ritkulnak az ilyen típusú látogatások, akár az öregeknél, akár a kórházban. Sokan félnek a papoktól, és azt mondják, hogy inkább ne jöjjön. A hozzátartozók is úgy vélik, hogy a beteg csak megijedne a pap láttán, hiszen sokan úgy gondolják, hogy a pap egyenlő a kaszással. Pedig a lelkész nem a halál hírnöke, hanem az örömé és a megerősítésé. Én legalábbis, ha megyek, mindenhova örömhírt viszek, még akkor is, ha a fájdalom van jelen. A búcsúzásnál is a folytatás, a találkozás reménységét kell megadni, mert abban ott rejlik az öröm.

Hogy telik majd a karácsonya?

Szolgálattal. Nagyon szeretem a karácsony előtti időszakot. Jönni-menni, beszélgetni, gondolatokat megosztani, és nagyon szeretek a családommal otthon lenni, csak úgy együtt lenni. Ilyenkor olyan vagyok, mint egy gyerek. Szagolgatom az illatokat. Esténként pedig egészen elalvásig gyönyörködöm a karácsonyfa csillogásában. Számomra a karácsony misztériumának a megélése felér a csodával. A karácsony felülről jövő ajándék, felülről jövő titok és felülről jövő reménység, mely által olyan megerősítést kap az ember, amellyel jó átlépni az új esztendőt, és jó azt mondani, hogy kaptam, viszem, továbbadom.

(A borítóképen: Gecse Attila)