Isten emberré lett, hogy utat mutasson

Jézus Krisztus születésére emlékezik karácsonykor a keresztény világ, egyben világszerte ez az ünnep a szeretet, az öröm és a békesség napja. December 24-e szenteste, karácsony vigíliája. Az Úr születését a nyugati kereszténység december 25-én, a keleti január 7-én ünnepli.
 

Advent után vagyunk, megszületett a fény, itt az ünnep. 
Karácsony nemcsak a keresztény hívők, hanem az egész emberiség ünnepévé vált. Azoknál, akik hisznek, és azoknál is, akik nem hívők, szintén nagyon jó dolog a karácsony, hiszen munkaszünet van, mindenki kedves, barátságos, ajándékokat adunk egymásnak, mindnyájan ünneplünk. Egy hívő ember számára pedig azt jelenti, hogy Istennek a szeretete mutatkozott meg abban, hogy elküldte hozzánk egyszülött fiát.

Karácsonykor leginkább úgy gondolunk Jézus Krisztusra, mint a megszületett kisdedre. Ugyanakkor ez a születés a keresztény ember számára sokkal többet is jelent. 
Jézus békét hozott, Istennek a szeretetét hozta el hozzánk, mert Isten annyira szerette az embereket – mi annyira fontosak vagyunk neki –, hogy a saját fiát küldte a Földre, hogy velünk beszéljen, és utat mutasson. Ez egy csodálatos dolog, mert mi Istenről beszélünk, de őt nem lehet látni. Ahhoz, hogy tudjon velünk beszélni, emberi testet kellett öltenie. Ez a hitünk nagy titka. Isten rengeteg mindent teremtett, az egész világmindenséget ő hozta létre. Ha csak a Földre gondolok, ez a bolygó talán a leggazdagabb része a világmindenségnek. Ha csak a természetet nézzük, az ásványi kincseket, az állatvilágot és a növényeket, amelynek végül a tetején az emberek világa van. Mi vagyunk a legtökéletesebb teremtményei, az ő hasonlatosságára lettünk teremtve, és az ő arcát Jézusban tudjuk megpillantani. Ezért nagyon fontos a karácsony, mert ez az ünnep Isten fiának eljöveteléről szól, arról, amikor az Isten emberré lett.

Nem könnyű sorsot választott magának Jézus. 
Mert Isten is azt akarta, hogy megélje az emberi életet. A szegény sorsot választotta, bizonyára azért, mert az emberek nagy része szegény sorsú, és egy akart lenni velük. A legnagyobb kivetettségben született, nem volt hely számukra, és nem voltak gazdagok. Abban a kis názáreti műhelyben, ott nevelkedett Istennek a megtestesült fia, és abban a gyermekben, abban a fiatalemberben a Teremtő rejtőzött.
 

Tudta magáról Jézus valódi származását? Mit mond erről számunkra a Biblia? 
Tudta, hogy ő Istennek a fia. A Bibliában olvashatjuk, hogy 12 éves korában elvitték a szülei a templomba, zarándokútra mentek vele Jeruzsálembe. Amikor hazatértek, azt gondolták, hogy a fiatal Jézus ott van a többi gyerek között, majd észrevették, hogy nincs sehol. Elkezdték keresni, és mivel sehol sem találták, kénytelenek voltak visszafordulni Jeruzsálembe. Keresték, járták a várost, végül a harmadik napon rátaláltak, bent volt a templomban. Ott volt az akkori hittudósok között, akik éppen fontos bibliai témáról beszélgettek, Jézus pedig okos kérdéseket tett fel nekik. Akkor elcsodálkoztak a szülei. Más szülő mit csinálna, háromnapi keresés után bizonyára nagyon keményen megbüntetné gyermekét. A szülei nem ilyenek voltak, csak elcsodálkoztak, hogy kerültél te ide, a hittudósok közé? Jézus erre úgy felelt: nekem az atyám házában kell lennem, atyám dolgaival kell foglalkoznom. Vagyis a 12 éves fiú tudta jól, hogy ki az ő atyja, a mennyei atya, maga az Isten.
 

Jézus életéről, főként felnőttkori életéről olvashatunk a Bibliában. 
Nem volt nagyobb lélek a Földön, mint Jézus, hatalmas tömegek követték, mert áradt belőle Isten szeretete, nagyszerű csodákat tudott véghezvinni, mert benne volt az Isten. Volt 12 apostola, 12 tanítványa, ők voltak azok, akikre rá tudta bízni a küldetését. Köztük sem volt egyforma a kapcsolata mindenkivel. Jánossal volt a legszorosabb, mert János volt a legfogékonyabb, ő értette meg talán a legjobban, hogy mi van Jézusban, hogy „én és az Atya egy vagyunk”.

„Legyen meg a te akaratod.” Ez a mondat nagy jelentőségű Jézus életében is. 
Ebben nagy példakép számunkra, hogy hogyan kell megtenni Isten akaratát. Kaptunk tőle egy imát is, a Miatyánkot, amelyben minden ki van fejezve. Ez a legtökéletesebb ima, amit mindenki megtanul gyermekkorában, ha hívő családban nő fel.
 

Fontos, hogy hogyan mondunk el egy imát? 
Nagyon sok olyan dolog van az életünkben – lehet ez egy ima is –, amit csak mondunk, mondunk, és már nem is figyelünk oda rá, hogy mit is jelent. Pedig arra oda kell figyelni, mert csak úgy érvényes, akkor hatékony. Persze, közösségben, együtt, gyorsabban is elmondhatjuk, de amikor elgondolkodunk egy kicsit a szavain, akkor elmúlik az idő...
 

„Legyen meg a te akaratod.” A hétköznapi életünkben mit jelent ez? 
Isten kezéből kell fogadni azt, ami van. Az ő kezéből kell fogadni a betegséget, az egészséget, a jólétet és többek között az örömöt és a nehézséget is. Mindig hálaadással. Például ha beteg vagyok, „Uram, ezt is neked ajánlom, bízom benned, hogy segítesz. De legyen meg az, amit te akarsz!” Az egész keresztény életnek ez a lényege, hogy rábízzuk magunkat az Istenre. Mert nem lesz minden úgy, ahogy én akarom, és ha nem lesz minden úgy, akkor elkeseredek, és akkor azt mondom, hogy ez egy vacak, ronda világ! Elkeseredek, ha nem úgy mennek a dolgok, mint ahogy én akarom.
 

Hogyan lehet eszerint élni? 
Megtenni, meglátni valahogyan a mindennapi élet eseményeiben a Jóistennek a kezét és Jézusnak a jelenlétét. Mert Jézus azt mondotta, kihangsúlyozta, hogy én veletek leszek a világ végéig. Világosan beszélt erről a tanítványainak is. Jézus nem olyan valaki, aki elhagy bennünket, hozzá mindig fordulhatunk. Ez a hit, amikor rábízzuk magunkat, amikor elfogadjuk azt, amit a Jóisten ad a mindennapi életben.
 

Ön hogyan találkozott mindezzel? 
Hívő családban nevelkedtem, szüleim iparosemberek voltak. Hogy rábízom magamat Istenre, azt gyerekkoromban természetesnek vettem, de ez még nem volt eléggé tudatos bennem. Mindennap imádkoztam – a szüleim megtanítottak erre –, és minden este együtt imádkoztunk. Ösztönös kapcsolatom volt Istennel, de csak később jött meg az a tudatosság, hogy ezt én szabad akarattal teszem. De ehhez évtizedek kellettek, nem egy-két év! Ma már látom, hogy igazi megtérésem idős koromban történt meg. Eleinte nem értettem a vele való kapcsolatot, de mindig éreztem, hogy az Úr hív engem arra, hogy az ő szolgálatának szenteljem magam. Ezért lettem pap.
 

Mi volt az a pillanat, amikor megértette, megérezte? 
Különböző fokai voltak ennek. Amikor pappá szenteltek, az számomra nagy öröm volt. Láttam, hogy mit kell tennem, és azt igyekeztem megtenni legjobb tudásom szerint a jezsuita rendben, de még nem tettem igazán magam a Jóisten kezébe. Nem megy gyorsan az ilyesmi! Ezen a téren óriási fejlődési lehetőség van egy emberi lényben, hogy ez tudatos legyen, hogy a Jóisten kezéből tudja fogadni azt, ami van. Eleinte mindig az emberi erőfeszítésekben bíztam. Megtanultam például a szakmámat, és tudtam, hogy ott annyit érek, amennyit dolgozom, amennyit teljesítek, annyi a fizetésem.
 

Hogyan kapott visszajelzést? 
Imáiban próbáltam a Jóistennel beszélgetni, és éreztem az Úr érintését, hogy hív engem név szerint, hogy legyek jezsuita, történetesen. Ez vezetett és tett képessé arra, hogy ezért mindent odaadjak. Ez nem volt mindig örömteli, de éreztem, hogy neki szót kell fogadnom. Ez egy misztérium, egy titok, csak az tudja, aki ezt megkapja. Kevesen vagyunk papok – legalábbis az emberiség számához viszonyítva –, elenyészően kevesen, és kevesen választják ezt az életet, pedig Isten ma is sokakat hív, és ez egy boldog élet, szolgálni Isten országát és az embereket.
 

(A borítóképen: Csókay Károly - „Eleinte nem értettem a vele való kapcsolatot, de mindig éreztem, hogy az Úr hív engem arra, hogy az ő szolgálatának szenteljem magam. Ezért lettem pap” )