Potyognak a könnyei a fényképezőgép mögött

Koncsol Tünde miskolci fotográfus lett a világ legjobb esküvőfotósa. Ez azon a rangos nemzetközi versenyen történt, amiben nemcsak a legjobb fotósok szerepelnek a Föld minden országából, hanem azt mondják, hogy a világon a legnehezebb díjat nyerni. A 75 ezer pályaműből, melyek egytől egyig mind kiváló fotósok alkotásai, csupán egy százalék nyer díjat, amit az esküvőfotózás Oscar-díjának is tartanak. Az év Fearless-fotósa az lesz, aki a legtöbb elismerést nyerte el az adott évben. 

Milyen érzés a világ legjobb esküvőfotósának lenni?

Kicsit még mindig nehéz elhinni. Nagyon gyorsan jött. Igaz, hogy 24 éve fotózom, de 2017-ben azt mondtam, hogy vagy stílust váltok, vagy abbahagyom. Persze amit addig csináltam, az is nagyon jó volt, csak olyan átlagos. Mivel maximalista vagyok, tudom, hogy szakmailag az is rendben volt, és nagyon szépek voltak a fotóim, de épp ez az, hogy csak szép volt, nem volt benne több, és nem is akart több lenni. Azonban egyszer megláttam egy angol fotós képeit, és felkiáltottam, hogy „atyaúristen! Ez valami fantasztikus!”. Nem volt túlkombinálva, túlgondolva. Látott egy pillanatot, és úgy gondolta, hogy az neki kell. Akkor elhatároztam, hogy ezt én is megpróbálom. Ha nekem is megy, akkor folytatom, ha nem, akkor abbahagyom. Aztán sikerült. Onnan kezdve jöttek az eredmények. Úgyhogy rövid idő alatt, nagyon gyorsan érkezett a világsiker. 

Amit ön csinál, sokkal inkább hasonlít fotóriporteri munkához, mint hagyományos esküvőfotózáshoz.

Igen, a műfaj neve is az, hogy zsurnaliszta vagy dokumentarista stílus. Sokan azt hiszik, hogy ez nagyon könnyű műfaj, pedig nem így van. Nagyon nehéz. Beállítani valamit sokkal egyszerűbb, mint tudni azt, hogy hogyan kell megtalálni egy pillanatot. Ezt azonban tanulni kell. Én 0–24-ben ezzel foglalkoztam, ezzel feküdtem, ezzel keltem. Amikor éppen nem fotóztam, akkor tanultam, vagy mások fotóit nézegettem. A mostani tudásom egy nagyon kemény tanulási folyamat eredménye. 

Átadja tudását másoknak is?

Amikor nem tanulok, akkor tanítok, mert nagyon sok ember szeretne tanulni tőlem. Saját mentorprogramom van, de jellemzően külföldről jelentkezik a legtöbb hallgató. Fura így mondani, hogy hallgatóm, mert igazából ők is fotósok, olyanok, akik már nagyon régóta ott vannak a szakmában, és mégis tőlem akarnak tanulni. Novemberben Barcelonában volt egy workshopom. Oda például olyan fotósok jöttek el Spanyolországból, akik egyébként a legjobbak között vannak. Mégis kíváncsiak voltak, hogy én mit tudok mondani nekik. Számomra ez fantasztikus. 

Amikor a fiatal pár és a násznép megnézi ezeket a fotókat, nem sértődnek meg? Hiszen nem mindig a legelőnyösebb arcukat látják a képeken. 

Egyáltalán nem. Sőt volt olyan menyasszonyom, aki azt mondta, nagyon sokat segítettem neki abban, hogy elfogadja önmagát. Elfogadja, hogy ő nem hercegnő. Amikor szembesül vele, hogy igen, őket mások ilyennek látják, de így is szeretik, akkor helyrebillen az önmagáról alkotott véleménye. „Igen, ez vagyok én.” A fotóimmal segítek neki, hogy szeresse önmagát. Ez pedig nagyon jó érzés. A képeim elmesélik az esküvő napjának a történetét. Nemcsak a kötelező, sablonos beállításokkal, hanem azt, ami valójában történik. 

A képei tele vannak érzelmekkel, szeretettel. Mintha egy családtag készítette volna azokat. 

Van, akinek az a véleménye, hogy minden esküvő egyforma, hiszen minden esküvőn ugyanaz történik. De ez nem így van. Minden esküvő más, és nekem épp az a feladatom, hogy megmutassam a különbségeket. Épp ezért az esküvőkön érzelmileg is jelen vagyok, és élvezem. A legmeghatóbb pillanatokban képes vagyok sírni. Még szerencse, hogy az arcom előtt van a fényképezőgép, és a násznép nem látja. De hát rendkívül megható, amikor az apa bekíséri a lányát, vagy amikor megöleli. Ilyenkor azt mondogatom magamban, hogy „ne sírj, ne sírj!”, de ritkán sikerül visszatartanom a könnyeimet. Vadidegen emberek esküvőjén sír a fotós. Ez elég fura. 

A fotóin ott vannak a legjobb pillanatok. Hogyan lehet ott lenni mindenütt, hogy épp azt a mosolyt, azt az ölelést lencsevégre kapja? 

Nincs olyan, hogy mindig mindenütt ott tudok lenni. Azonban azt meg kell tanulni, hogy hogyan lehet ezeket a pillanatokat megtalálni. Munkával, munkával, kőkemény munkával. Egy-egy esküvőn rengeteget megyek, a lépésszámlálóm akár 25 kilométert is mutat nap végére. Néha rohannom kell, és mivel 100 kiló fölött vagyok, csak bízom benne, hogy senki nem lát. Mert az esküvőn a fotósnak láthatatlannak kell lennie. Úgyhogy futok, megküzdök minden pillanatért, mert nekem az a pillanat kell. Tudom, hogy egy kicsit fura, de számomra minden egyes esküvő olyan, mintha az enyém lenne. Épp ezért azt akarom, hogy olyan legyen, mintha saját magamnak csinálnám. És mivel magamnak csinálom, sok energiát fektetek bele. 

Nő az igény a párok részéről a dokumentarista esküvőfotókra? 

Magyarországon nem igazán, külföldön sokkal inkább. Hazánkban szerintem azért nem, mert valószínűleg nem is tudják, hogy létezik ilyesmi. A hazai esküvőfotósok gyakran jönnek azzal a kifogással, hogy az általuk fotózott esküvők nem olyan érzelmesek, azokon nem történik semmi. De biztos, hogy ez nem igaz. Minden egyes esküvőn ott vannak azok a pillanatok, csak tudni kell, hogyan lehet megtalálni. A digitális fotózás szabadságot és új lehetőségeket adott. Történeteket lehet vele mesélni. 

Úgy tudom, a fotózás szeretetét a családból hozta. 

Így van, a szüleim is fotósok, tőlük örököltem mindent. Lehet mondani, hogy az anyatejjel szívtam magamba a tudást. Igaz, ők azt mondták nekem, bármi lehetek, csak fotós ne. Persze munkálkodott bennem a kamaszkori lázadás, és azért is fotós lettem. Más képzettségeim is vannak, diplomát is szereztem, de alapvetően képzőművésznek tartom magam. Rendkívül szerencsés vagyok a szüleimmel, sokat köszönhetek nekik. Empatikusak, intelligensek és nyitott gondolkodásúak, ami fantasztikus dolog. Tudom, hogy nem tartanék itt, ha a szüleim nem azok, akik, és nem olyanok, amilyenek. Mindig mindenben támogatnak, még a bugyuta ötleteimben is. Azt mondják, hogy „csináld, próbáld ki. Ha esetleg nem sikerül, megpróbálod újra, vagy harmadszor, negyedszer. Ha pedig úgy gondolod, hogy feladod”, bár ilyesmi nem szokott történni, „akkor sincs semmi baj”. 

Például mi számít bugyuta ötletnek? 

Volt már, hogy közöltem a szüleimmel, hogy elmegyek másfél hónapra Barcelonába vagy Nepálba, utána Malajziába. Ez azért számít bugyuta ötletnek, mert egy nőnek egyedül Ázsiában kalandozni elég merész dolog. A szüleim azonban azt mondták, „jó, csináld, csak vigyázz magadra”. 

A világ legjobb fotósa cím elnyerése után mi a következő cél?

Ez nagyon nehéz dolog. Mert amikor megszületett az eredmény, volt egy erős mélyrepülésem. Ugyanis amikor az ember valamiben eléri a maximumot, akkor felteszi a kérdést, hogy hogyan tovább. És erre nincs válasz. Szokták mondani, hogy a csúcsról már csak lefelé vezet az út, felfelé soha. Ez így is van. Saját magamban rendbe kellett tennem, és elfogadnom, hogy a következő évben már más lesz az év legjobb fotósa. De igazából, ahogy mondtam is, még mindig nem fogtam fel ezt a hatalmas sikert. Még nem sikerült arcot növesztenem hozzá, és még mindig örülök, ha valaki rám ír, hogy „úgy szeretem a képeidet”. Röpülök tőle két kört a csillár körül, hogy jaj, de jó, hogy ezt mondta. Hiába, művészlélek vagyok. 

Biztos vagyok benne, hogy máris vannak újabb ötletei.

A következő kis projektem a karácsonyhoz kötődik. Ilyenkor általában jótékonykodom, most azonban azt tervezem, hogy elmegyek egy olyan településre, ahol mélyszegénységben élő emberek élnek. Meggyőződésem, hogy karácsonyeste ők is ugyanolyan boldogok, mint bármelyik család. Ezt akarom megtalálni és megmutatni, természetesen zsurnaliszta stílusban. Úgy hiszem, hogy ha én kíváncsi vagyok erre, akkor mások is azok. 

Nem okoz majd gondot, hogy a mélyszegénységben élő emberek nehezen nyílnak meg idegenek előtt? 

Tele vagyok pozitív energiákkal, amit szórók szerteszét, és ezt érzik az emberek. Nincsenek előítéleteim, nem ítélkezem senki fölött. A szüleim gondolkodását örököltem, ebben a nagyon empatikus, nagyon nyitott világban nőttem fel. És valahogy ezt próbálom én is továbbvinni. Ennek köszönhető, hogy az emberek könnyen megnyílnak nekem. Ezért vagyok szerencsés az esküvőfotózásban is, mert ott is nyitottan és őszintén közelítenek felém. És ez egy zseniális dolog, imádom! 

Képei arról is tanúskodnak, hogy kiválóan ismeri a fotózás technikai részét is. Honnan szerezte ezt a fantasztikus tudást?

Így nőttem fel. A szüleimtől már gyerekkoromban sok mindent megtanultam. Ha valaki ugyanazt viszi tovább, mint a szülei, akkor biztos alapokkal indulhat el a pályán. Nem is alapnak nevezném, hiszen amit a szüleimtől tanultam, az nagyon magas szint, és azt kellett továbbvinnem, azt kellett személyre szabnom. Egyszóval rendkívül szerencsés vagyok ezen a téren, mert a technika a kisujjamban van. 

Elképzelem az ifjú pár arcát, amikor először meglátják az esküvőjükről a zsurnaliszta stílusban készült fotókat.

Azok a pillanatok fantasztikusan izgalmasak és érdekesek. Épp ezért minden anyagot személyesen szeretek átadni, hogy lássam a reakciókat. Általában mindenki sírva fakad. Kérdezgetik: „Úristen, ilyen is volt? Erre nem is emlékszem. Úristen, így néztem ki?” És ez nagyon-nagyon jó dolog. Tényleg hiszek abban, hogy amit csinálok, az fontos. Ezeket a fotókat fogják mutatni a gyerekeknek, az unokáknak, és a fotókon nemcsak szép ruhában pózoló emberek látszanak majd, ami szintén szép tud lenni, hanem ami tényleg történt. Hiszen ott volt a család, a rokonság, együtt ünnepeltek, együtt örültek. Az esküvőfotózás számomra azt jelenti, hogy legyen kerek az a nap, legyen ott a fotókon minden, ami történt. Nincs annál jobb dolog, mint amikor odajön hozzám egy pár, és azt mondja, „láttam a képeidet, nagyon jók, és én is azt akarom, hogy te meséld el azt, hogy nálunk mi történt. Mert tudom, hogy ahogy látsz, és amit csinálsz, az egyedi. Rajtad jön keresztül a történet, ami tele lesz energiával, tele lesz érzelmekkel, tele lesz mindennel”. Az, hogy így megbíznak bennem, hihetetlenül jó! 

Most is sugárzik önből a rengeteg pozitív energia.

Igen, mert büszke esküvőfotósnak tartom magam. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert az esküvőfotósokat, Magyarországon pláne, a többi fotós valamilyen szinten lenézi. Értem persze, hogy miért, mert nagyon sokan megrekedtek annál, hogy fa mögül kikukucskáló menyasszony, tópart, kis híd. Azonban rajtam kívül van néhány zsurnaliszta fotós az országban, akik nagyon sokat tanultak, rendkívüli energiát fektettek bele, hogy tényleg el tudják mesélni képekben a pár eme nagyon fontos napját. 

Amikor először hívtam, azt mondta, karácsonyi fotókat készít éppen. 

Igen, tulajdonképpen ezt is az esküvőknek köszönhetem. A pároknak születtek gyermekeik, így jött, hogy karácsonykor is kérték, készítsek a családról fotókat. Imádom ezt is, most is van 110 családom, úgyhogy nálam a karácsony két hónapig tart. Van olyan család, amelyik 7-8 éve hozzám jár. Látom a gyerekeket felnőni. Ezek műtermi fotózások, de ebbe is viszek érzelmeket, másként nem is tudnám csinálni. „Tünde, nélküled nem lenne ugyanolyan a karácsonyunk!” Ha valaki ilyen mondatot kap, ne lenne büszke saját magára?

Néhány fotó Tünde munkái közül:

(A borítóképen: Koncsol Tünde)