Megható pillanatok: a mozdulatlanságra ítélt táncosnak szólt a taps

Két éve teljesen váratlanul, minden előzmény nélkül bénult le Horváth Renátó, a Miskolci Balett vendégművésze. Ez év január 5-én hatalmas meglepetésben volt része, a legújabb miskolci táncelőadást ugyanis Budapesten, a Nemzeti Táncszínházban mutatták be. A fővárosban élő Renátó is ott volt a nézőtéren. Igaz, kerekesszékben, de amikor a Miskolci Balett társulata a tapsrend után Renátó felé fordult, és ők kezdtek el tapsolni, mindenki tudta, hogy ez a taps a mozdulatlanságra ítélt táncosnak szól. És mindez kétszer is megtörtént, hiszen az esten két táncművet is bemutattak a miskolci művészek.

Nincsenek szavak 

 

Renátó a következő megható sorokat írta a közösségi oldalára az előadás után: „Ma két éve ilyenkor remélni sem mertem, hogy én még valaha előadást nézhetek. De tessék! Csodálatos élményben volt részem, és ezt nektek köszönhetem. Veletek táncoltam »utoljára«, és remélem, »elsőnek« is újra együtt fogunk! Őszintén nagyon féltem a találkozástól, de óriási erőt adtatok. Az pedig, hogy a végén felém fordulva tapsoltatok... nos, szavak sincsenek...” 

Renátó, amikor tudomást szerzett a Miskolci Balett budapesti bemutatójáról, elhatározta, hogy ő is ott lesz, mesélte az Északnak. Úgy gondolta, ez lesz az az alkalom, amikor két év után újra találkozik a társulat tagjaival. 

– Szóltam nekik, hogy megyek én is a barátnőmmel, és akkor nagyon izgatott lett mindenki. Ők is, és én is. Tudni kell, hogy ők végig mellettem álltak. Végigkísérték az állapotom javulását, bátorítottak, hatalmas erőt adtak lelkileg, mindemellett gyűjtést szerveztek, hogy semmi akadálya ne legyen a rehabilitációmnak – mondta Renátó.

Őt tapsolták 

 

Azzal folytatta, hogy amikor beléptek a Nemzeti Táncszínházba, épp Kozma Attilával, a Miskolci Balett vezetőjével futottak össze, akit utoljára az intenzív osztályon látott.

 – Mondanom sem kell, hogy érzelmileg mennyire megható volt ez a mostani találkozás. Telefonon persze tartottuk a kapcsolatot, de a balesetem óta személyesen most találkoztunk először. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy az előadás után engem tapsolnak meg a társulat tagjai. Hihetetlen érzés volt. Addig nem is gondoltam, hogy ennyire hiányozhat az elismerés ezen formája, hiszen már két éve, hogy senki nem tapsolt nekem. Pedig egy színpadi embernek ez létfontosságú. Fantasztikus volt az egész! Utána még maradt idő egy gyors találkozásra. A táncosok feltoltak a színpadra, késztettünk egy közös fotót. Sajnos csak pár percünk volt minderre, mert jött a műszak, bontani a díszletet. Azt azért megbeszéltük, hogy most már akár Miskolcon is találkozhatunk, mert lelkileg készen állok az utazásra, és hogy beguruljak a színházba – tette hozzá a táncművész. 

Jelenlegi állapotáról annyit árult el, hogy a mai napig nem derült ki, mi okozta a bénulását. Feltételezések vannak ugyan, de azok sorra megdőlnek. Az azonban jó jel, hogy az állapota javuló tendenciát mutat. Renátó augusztus óta a fővárosi Robotikus Rehabilitációs Központ betege. Az intézmény különlegessége, hogy robottechnológiával folyik a rehabilitáció, a talpra állítás, a séta és minden egyéb mozgás.

Egyéves terápia 

 

– A kezelőorvosom egyéves terápiát határozott meg. Mellette folyamatosan kutatja, hogy kiderüljön, miért történt ez velem. Jelenleg genetikai vizsgálatokat végez, de azt mondta, hogy elindultam a gyógyulás felé vezető úton. Sok javulást tapasztalt, és minden remény megvan arra, hogy a mostani akaratlan mozgások tudatossá váljanak. Az idegrendszeremnek kell olyan szintre eljutnia, hogy ez megtörténhessen. Igazából soha nem fogom tudni feldolgozni, hogy egyik pillanatról a másikra lebénultam, csak megtanulok együtt élni ezzel az „élménnyel”, ha egyáltalán lehet így fogalmazni. 2019. december 3-án történt. Próbán voltam, aztán elmentem a boltba. Megérkeztem a művészlakásba, készülni akartam az esti előadásra, hogy megnézzem a társulatot, de ahogy leraktam a szatyrot, villanásszerű fájdalmat éreztem a hátamban. Ezután órák teltek el valamiféle felfokozott tudatállapotban, de azt sem tudtam igazán, hogy mi történik velem. Amikor a kórházban elvégezték a szükséges vizsgálatokat, végig azt kérdezgettem, hogy „ugye, fogok még valaha táncolni?”. Erre nyilván senki nem tudott válaszolni, utána pedig már nem volt lehetőségem a jövőmmel foglalkozni, mert leállt a tüdőm, és lélegeztetőgépre kerültem mélyaltatásban. Azonban amikor felébredtem, az valami borzalmas élmény volt. Ebből a rettenetes állapotból kellett újra felépítenem magam. Óriási munka volt, hogy egyáltalán ilyen állapotban tudjak lenni, amilyenben most vagyok. Hogy tudjak előremenni, és tudjak pozitívan gondolkodni. Ma már azon munkálkodom, hogy visszatérhessek a művészéletbe, akár így, kerekesszékkel – árulta el Renátó. 

Hozzátette: rendkívül hálás a társulatnak, hogy mellé állt, és anyagilag is segítette. Először nem merte elfogadni, de a társai bátorítottak, azt mondták, nincs semmi baj, az összeg a gyógyulásodhoz kell.

 – Akkor azt éreztem, hogy igen, valahová mégis tartozom. Csak lebegtem a semmiben, de ők megfogták a kezem. Azt mondták, hogy megyünk veled az úton. Ez nagyon jó érzés volt, és ez az érzés még mindig tart. A budapesti bemutató is azt erősítette bennem, hogy ha erősek vagyunk, és együtt vagyunk, mindent elérhetünk – mondta végül a táncművész.

Két felvonásban

 

Január 5-én a Nemzeti Táncszínházban a Miskolci Balett legújabb produkcióját láthatta a közönség, mely két egyfelvonásos táncelőadásból állt. Az első rész a Nem én voltam… címet viselte. A koreográfus Kozma Attila. A második felvonásban a Tiltott ösvények című darabot mutatta be a társulat, Garrett Smith koreográfiájával. Smith a dallasi Bruce Wood Dance együttes után Európában először a Miskolci Balett társulatának adta át ezt a koreográfiát. A Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínházában kétszer, január 20-án és 28-án lesz látható a különleges produkció.

(A borítóképen: Horváth Renátó és a Miskolci Balett társulata a Nemzeti Táncszínházban)