„...azért csinálom, hogy jobban legyek tőle”

Rep(k)edés címmel válogatott Soltész Boglárka munkáiból a miskolci Művészetek Háza tárlata. A képek is emlékeztetnek a szójátékokra: az alkotó – történetként, érzésként is elmesélhető fotóalapú műveivel – összetartozóvá tesz eredetileg nem egyneműként született felvételeket, új minőséget teremtve ezáltal. 

Soltész Boglárka Bronzbogár néven is ismert – a név emlékeztet arra az időre, amikor a középiskolában szobrásznak készült. Később az egyetemen szociológiát tanult.

Fotózni – mint mondja – az érzései küldték. Kompakt kamerát használva a városi táj fényképezésétől jutott el a mélyebb értelmű, szereplőket használó felvételekig. Első modellje saját maga volt. Kritikus időszakában érzett rá, hogy a fotózás segíti átlendülni a válságon, jobban érzi magát, miután elkészült a kép. 

Bár elmélyült ebben a szakmában, és a sikerek is visszaigazolják, hogy jó úton jár, mégsem nevezi magát professzionális fotográfusnak. Részben ez a felismerése vezette a Photoshop tudatos használatához: nemcsak technikai értelemben képes így korrigálni, ha szükséges, de ez erős eszköze az új képiség megteremtésében is. 

A fotózást máig terápiának tartja, bár képeket nemcsak a krízis által életre hívott és ihletett helyzetekben készít. 

Soltész Boglárkát kérdeztem. 

Sérülékeny? 

Nem állítanám, hogy szuper­érzékeny személyiség vagyok, de nagyon intenzíven tudok megélni helyzeteket. Benne voltam valamilyen lelkiállapotban, és azon gondolkodtam, milyen kép születhet ebből. És miután a kép elkészült, már jó is volt. 

Honnan jött a felismerés, hogy a fotózás segítséget jelenthet abban a helyzetben, amiben volt? 

Akkor kezdtem fotózni, amikor felbontották a várost, a Zöld Nyíl projekt miatt. Mindenki fel volt háborodva. Nekem sem tetszett, ami történik, de próbáltam másféle nézőpontokból ábrázolni a helyzetet. Egy kis kompakt gépet használtam. Szóval a fotózás mint eszköz már megvolt hozzá, hogy lefoglalja az agyamat, irányt adjon a gondolkodásomnak. Amikor lelkileg rosszabb állapotba kerültem, készítettem egy beöltözött felvételt magamról – próbáltam a kép hangulatában megfogalmazni a saját hangulatomat. Aznap találkoztam a művészetek iránt fogékony francia ismerősömmel. Látta ezt a képet, és azt mondta, ezt folytatnom kellene. Lehet benne fantázia. Így kezdődött. 

Mire volt kíváncsi, amikor magára vette a jelmezt? 

Egy babát próbáltam leutánozni, aki magatehetetlenül ül a babaház mellett. 

Szavakkal megfogalmazható volt, amit érzett? Vagy érzett valamit, amiről nem tudta pontosan, mi az, és a fotó segített megfogalmazni? 

Magam sem tudtam, pontosan mi az, amiben vagyok. Akkor úgy éreztem, nem igazán vagyok az, aki vagyok. Előtte született a lányom. Volt már egy fiam, és nagyon magamban voltam. Úgy éreztem, be vagyok zárva. Szerettem volna kiszabadulni. Ösztönösen jött, hogy ezt meg tudom oldani azzal, ha kifotózom magamból a problémát. 

Ez segített? 

Igen, mindenképpen. Bekerültem 2012 végén a Miskolci Fotóklubba. Nekik köszönhetem, hogy megmérethettem magam. A Fotóporta különdíjasa lettem. Nemzetközi zsűri volt. Külföldi kurátoroktól hallottam, amit nem tudtam magamról, hogy szerintük mit ábrázolnak a képek. Fura volt a felismerés: lehet, tényleg erről van szó. Ez adta a lökést, hogy erre fókuszáljak. 

Kijelölte az útját? 

Büszke voltam magamra: olyat csináltam, amit a környezetemben senki. Ugyanakkor nem nagyon ismertem még a fotós szakirodalmat. Nem tudtam, a történelem során ki mivel foglalkozott már a fotóművészetben. A klub elnöke, Fekete Zoltán vezetett rá, hogy többen is vannak, akik önfotózással kezdték, és azt csinálták egész életükben. És hogy ez milyen jó, ismerjem meg mások ilyen munkáit. 

Arra oda kell-e figyelnie, hogy egy képi ötlet valóban autonóm és eredeti és csak önre jellemző legyen? Azért kérdezem, mert a világban megszámlálhatatlan fotó készül. És a közösségi médiában azt venni észre: a fotósok vizuális gondolkodását nem hagyja érintetlenül mások képi világa. 

Igen, ez nem könnyen kezelhető helyzet. Nem nagyon van olyan kép, amit még nem készítettek el. Rengeteg képet látok én is naponta, mert rengeteg embert követek a közösségi platformokon. Bár általában olyanokat, akiktől szeretnék valamit megtanulni. Nem tudok például olyan tájképet készíteni, mint némelyik barátom – próbálom megfejteni a titkukat. Akik az enyémhez hasonló munkákat készítenek, őket a közösségi médiában kerülöm, azért, mert nem akarom látni a képeiket. Pont ezért, hogy ne befolyásoljanak a magam dolgában. 

Baj lenne, ha hatnának önre? 

Zavarna. Én nem akarok másolni. 

A témáiban a magánéletére reagál az érzékenysége, vagy a világ minőségét veszi le a lelkiállapota? 

Ez rólam szól, és nem arról, hogy a világ jó vagy rossz

– Soltész Boglárka

Ez rólam szól, és nem arról, hogy a világ jó vagy rossz. De a világot sem lehet kizárni az életünkből. A járvány például nyilván mindenki életére hat. Engem ebből az érdekel, hogy az enyémre hogyan. Próbálom megoldani a saját problémáimat – ebben nekem segít a képek készítése. A képeimet pedig azért kezdtem megosztani, hogy hátha segítenek másoknak. Voltak olyan visszhangok, hogy ez így is van. 

Minek mondaná ezt? Azonos hullámhosszra kerül a nézőivel? A saját érzéseikre ismernek az ön érzéseiben? 

Pszichológus barátaim mondják, hogy ez működik. Az egyikük már használta is a képeimet, terápia részeként. Nem tudom, hogyan működik ez. Felszabadít a kép valami érzést. Képessé tesz a sírásra. Vagy a rádöbbenés élményét adja némely nézőnek, hogy amitől ő szenved, azzal nincs egyedül. Úgy vagyok vele, hogy ha egy-két embernek segíthetek, én már azáltal is jobban érzem magam. 

Van-e más olyan nevesíthető tulajdonsága az érzékenységén kívül, amit az alkotásban nélkülözhetetlennek tart? 

Az őszinteség. A képekben is ez a fontos: az ember önmagát akarja adni, és ne a népszerűség keresése, a követők elérésének vágya hajtsa. Ne a giccs felé mozduljon. Én ezt tényleg azért csinálom, hogy jobban legyek tőle. És tényleg azért osztom meg a képeket, hogy őszintén megmutassam, ami vagyok. Aztán ez valakinek vagy kell, vagy nem kell. 

Ki dönti el valamiről, hogy az giccs, vagy sem? 

Mindenki maga dönti el, hogy hol vannak a határok. 

De ön a saját képeire nem giccsként gondol. 

Nem feltétlenül. Nekem is lehetnek olyan képeim, amelyek nagyon színesek, vagy nincs annyi tartalom mögöttük. 

Vagyis az a giccs, ahol maga a forma válik fontossá? Ha anélkül is jól mutat valami egy képen, hogy valójában bármiről is szólna? 

Igen, ezt pontos meghatározásnak gondolom. Ettől függetlenül maga a forma engem is izgat. Most például jól érzem magam, és így is készítek képeket. Próbálom megismerni a kosztümös képek világát. Olyan kompozíciókat készítek, amelyeknek beöltözött szereplői vannak. De próbálom ezeket a képeket is valamilyen sztorira felfűzni. 

Igaz történetekre? 

Ezek fikciók. 

A fénykép a valóságot rögzítve utógondozás nélkül is alkalmas érzések felmutatására, történetek elmesélésére. Azt kevesebbnek érezné annál, mint amit most csinál a fotókkal? 

Szerintem a valóság fotózása szűkebb mező, és csak ritkán adja meg a számomra a lehetőséget, hogy összetett érzéseket ábrázolhassak általa. A legelső képeim egyike egy tripla expozíció volt – annak a fázisait rögzítette a kép, ahogyan levettem egy szemkötőt. Ilyennel a mai napig kísérletezem. 

Honnan a Re(p)kedés cím? 

Ez a kiállítás utolsó képének a címe. Szerettem volna szójátékot használni, és ezt éreztem helyénvalónak: a képen látható repedést egy madár ölti be. Ez a továbblépést szimbolizálja a számomra. Kimásztam a lyukból. 

Könnyű megmutatkoznia? Akár úgy, hogy a saját modellje, akár úgy, hogy a kész képeivel kiálljon a közönsége elé? 

Először nagyon nem akartam. De gyakoroltam. 

Lehet ezt gyakorolni?

Azt nem szeretem, ha más fotóz. De ha magamat fotózom, akkor tudom, hogy mit fogok látni. És igazából a testem: csak a testem. Eszköz arra, hogy megmutassam, amit szeretnék. Nem gondolok bele, hogy „hűha, én vagyok ott azokon a képeken”. Ha mással meg tudtam volna csinálni, mással csináltam volna. De mivel én voltam magamnak kéznél, ezért így alakult. 

Ez így jobb? 

Szerintem könnyebb. Az első önábrázolások óta mára már modellekkel is dolgozom, nyitottam a portréfotózás felé. De ha magamat fotózom, nem kell senkinek sem elmagyarázni, hogy mit szeretnék. 

Ez azt is jelenti, hogy mindig tudja, mit szeretne? 

Persze. Itt kezdődik minden. Volt az a felismerésem, hogy hiába tudok egyre többet a fotózásról, nem mindig tudnám megcsinálni olyannak, amilyennek látni szeretném. Így fedeztem fel a képszerkesztőket: olyan eszközöket, tárgyakat rakhattam a képekre, amikkel egyébként nem rendelkeztem. Dupla expozíciókban összemoshattam felvételeket. Portréra például tájképet illeszthettem. Együtt különlegesebb hangulatot eredményeznek, mint külön-külön. Az emberi arc, a modell vörös haja egybeolvad az őszi tájjal. 

Soltész Boglárka alkotói oldala ezen az internetcímen található meg.