Részvétem

A szó hallatán haláleset és gyászolók jutnak eszünkbe. Pedig mások örömében osztozni is fontos. A megosztott öröm ugyanis dupla öröm, a megosztott gyász pedig fele fájdalom. Eddig nem tűnik túl karácsonyinak ez a néhány gondolat, továbbgondolásuk mégis közelebb visz minket a felderengő ünnep titkához. Amikor a Megváltó születésének ünneplésére gondolunk, sokan így fogalmaznak: a szeretet ünnepe. Éppen ezért fontos a részvét – mert az a szeretet jele. Együtt sírni a síróval, együtt örülni azzal, aki örül – ez csalhatatlan jele a szeretetnek. Nem néhány zavartan, közhelyesen mondott szó egy temetésen, nem ímmel-ámmal elfogadott vendégség az ünnepek alkalmával, vagy egy lakodalomban, születésnapon. Hanem próbálkozás, hogy beleéljem magam mások helyzetébe.

Hajdúdorogon voltam iskolalelkész három évig. Ha valakinek jó munkát kívántam, legtöbbször így hangzott a válasz: „Része legyen benne!” A humorosnak szánt szófordulat mégis hordoz igazságot: mi lenne, ha egy kicsit segítenél is? Egy kedves, velem egyidős rokonom mozgásában erősen korlátozva úgy gondolta, ő azzal tudna segíteni másoknak, ha jó történeteket keres a neten, és azt megosztja ismerőseivel. Tőle kaptam a következő történetet is: „Egy leányka hazajött a szomszédasszonytól, akinek nyolcéves kislánya nemrégen tragikus körülmények között halt meg. – Mit keresel ilyenkor a szomszédasszonynál? Van annak elég baja, nem hiányzol te neki! – Azért mentem át, hogy megvigasztaljam a nénit. – Hát, gyerek létedre, hogyan tudtad volna te megvigasztalni azt a bánatos asszonyt? – Az ölébe ültem, és együtt sírtam vele.”

Az Úr Jézus így panaszolja el a saját korában a részvét hiányát Szent Lukács evangéliumának tanulsága szerint: „Kihez hasonlítsam e nemzedék fiait? Kihez hasonlítanak? Hasonlítanak a piacon tanyázó gyermekekhez, akik így kiáltoznak egymáshoz: Furulyáztunk, de nem táncoltatok, siránkoztunk, de nem zokogtatok.” (Lk 7, 31–32) Mert a részvét a szeretet jele, a részvétlenség meg a szeretet hiánya. Miért nehéz mégis az őszinte részvét: mert le kellene mondani hozzá a saját terveimről, programomról, elképzeléseimről. Meg kell állnom, amikor úgyis kicsúsztam az időből, amikor nem tudom utolérni magam. És meg kell próbálnom beleélni magam más helyzetébe. Ezt gyakorolni kell. Olyan, mint a biciklizés: egyszerűnek látszik, de nemigen megy elsőre. Jézus segít. Először is megmutatja, hogy kell.

Karácsonykor szó szerint beleélte magát a mi helyzetünkbe. Nemcsak azzal, hogy emberré lett, hanem a körülmények vállalásával is. Szegény volt, menekülnie kellett. Teljesen elképedtem, amikor arról hallottam, miért kellett Krisztusnak épp egy barlangistállóban születnie. Böjte Csaba atya után szabadon azt gondoltam én is, hogy ha, mondjuk, egy kovácsmester fogadta volna be a Szent Családot, akkor most lehet, hogy kovácsműhely kinézetű betlehemeket készítenénk. Isten bölcsessége, szeretete és részvéte azonban felülmúlja a mi elképzeléseinket. A betlehemi barlang ugyanis a teljes emberiséggel való közösségvállalás: mivel az ember tízezer éveken át barlangban élt, Krisztus is ott kezdte földi pályáját. Mindenki sorsát magára vette.

A legszebb görögkatolikus karácsonyi ének így kezdődik: „Velünk az Isten, értsétek meg, nemzetek, és térjetek meg, mert velünk az Isten!” Velünk a barlangban, velünk a bajainkban és a szeretteink bajaiban, és az örömeinkben, az ünnepeinkben is. Jézus segít imáink meghallgatásával is, és azzal, hogy erőt ad. Református testvéreink olyan szépen éneklik a 23. zsoltárt: „Az Úr énnékem őriző pásztorom, azért semmiben meg nem fogyatkozom… Ha a halál árnyékában járnék is, nem félnék én még ő sötét völgyén is…” Ezért legyünk azon, hogy ne csak nekünk legyen karácsony, hanem másoknak is! Biztosan nem véletlen, hogy Krisztus Betlehemben, és nem a Hawaii-szigeteken született. Szebb lesz a mi ünnepünk is, a családunké és a környezetünké is, ha megpróbáljuk elengedni a terveinket, elképzeléseinket, megállunk a készülődés rohanásában, és elkezdünk figyelni valakire, akinek szüksége van rá. Úgy, mint ahogy Krisztus tanította.

Kérjünk hozzá Tőle segítséget!