Képen kívül - a filmkritikuspályázat győztes írása

Kristina Buozyte: A gyűjtőnő

A gyász aljasul érzéketlenné, sőt, szadistává tesz, legalábbis A gyűjtőnő tanulsága szerint. Gaile (Gabija Jaramiajte), a jól menő, harmincas logopédusnő apja halála után egyedül önmaga filmezésében leli örömét: rádöbben arra, hogy élete nézőjeként sokkal több érzelemre képes, mint saját sorsának főszereplőjeként. Egy lecsúszott videósfiút kér fel arra, hogy filmezze őt, amint különböző polgárpukkasztó akciókat hajt végre. Egy idő után már ez sem elég, keményebb impulzusok kellenek. Megöli kedvenc kutyáját, elcsábítja sógorát, mindezt a felvételek kedvéért. A könyörtelen domina szerepében tetszelgő nő nem veszi észre közben, hogy egyre inkább a magány szorításában kénytelen létezni. Pedig végső soron ez könnyen tudatosulhatna benne, főleg, hogy az operatőrfiú jelenthetné a kiutat számára ebből a lelki pusztaságból.

A nő az érzelmi dizmorfia tüneteit gyűjti vizuális formában. Susan Sontag megjegyzése szerint a világot nem lehet megérteni vagy megváltoztatni, az egyetlen lehetőség a megismerésre a gyűjtés marad. Boris Groys ehhez kapcsolódóan a modern és posztmodern individuumot így határozza meg: az vagyok, amit gyűjtök. A nő a felvételek segítségével szeretne – hacsak egy pillanat erejéig is - emberré, érző lénnyé válni. Paradox módon ez csak úgy következhet be, hogy azzal kell szembesülnie: nincsenek érzései. Termékeny feszültséget hoz létre a gyűjtés (filmezés) és az arra való reflektálás (filmnézés). A film egyik legjobban sikerült jelenete, amikor a nő zokogva nézi azt a felvételt, amelyben rezzenéstelen arccal, brutálisan végez a kutyával.
Gaile mellett csak a fiúnak van határozott karaktere: a többi figura (sznob húg, sznob főnök) arctalan. Egy-egy sztereotip mondat alapján kellene elhinnünk, hogy valóban ilyenek. Egyedül a fiú lenne képes arra, hogy megtörje Gaile magányát, de a film végén már csak elkeseredésből teljesíti a nő száraz utasításait. Az egyetlen személyes viszony is elhal észrevétlenül. Pedig Gaile talán tényleg vonzódik a férfihoz: szinte minden idejét vele tölti, és egyszer meg is kérdezi tőle, hogy milyen ő, mint nő.

A film képzeletbeli gyújtópontjában az apa figurája áll: sokáig várjuk és hisszük, hogy valamilyen titok lappang Gaile amatőrvideós ámokfutása mögött, valahová el fog jutni ezáltal, talán a múltba, talán a psziché olyan mélységeibe, ahol a borzalom lakik. Van egy többször is visszajátszott, Gaile apja által készített felvétel: ezen a gyerek Gaile-t látjuk, amint egy kertben futkározik, majd a család kártyázik. Ahogy Gaile elmondja a fiúnak, két dolgot örökölt apjától: pókertudását és önmagát. De ezzel az információval sem a fiú, sem a néző nem lesz gazdagabb.

Utolsó kalandként Gaile levetíti a húgának azt a felvételt, amelyben sógorával szeretkezik. Itt borul fel a film logikája, miszerint a nő a képek ereje által, nézőként tanulhatna meg újra érezni. Ehhez ugyanis nem lenne szükséges, hogy szadisztikus módon viselkedjen a környezetével; ez már nem tartozik az alapparadigmához.

A filmnek erénye az amatőrvideós frissesség; a rövid epizódok ideig-óráig lekötik a néző figyelmét. Nagyon zavaró azonban, hogy azok a folyamatok, melyekre igazán kíváncsiak lennénk, képen kívül maradnak. Erről a lelkiállapotról, a gyászról, amikor az ember csak tompán érzékeli a jelent, kézenfekvő lett volna egy felkavaróbb (és nem csupán felkavarni akaró), sokkal intimebb történetet elmesélni. A film nagyjából kimerül a nő kalandjainak felvételében és levetítésében. A rendezőnő nem él a vizualitás adta lehetőségekkel: a „film a filmben” és az objektív történetmesélés kézikamerás képei alig különböznek egymástól. A sok, egyenrangúnak számító kaland pedig kioltja egymást: elveszünk a nő alakváltozásaiban, és ahogy ő sem, mi sem tudjuk meg, kicsoda valójában. Hiába a nevetés, sírás, gyilkolás és elkeseredett szex: mindezek külsőséges, megrendezett események maradnak. A gyűjtés, mint olyan, értelmét veszti: Gaile nem jut előrébb az önismeretben, sőt, egyenesen úgy tűnik, mintha a történet elején sokkal reflektáltabb és ironikusabb lett volna.
Mivel a kisebb epizódok teljesen tetszőlegesen követik egymást, a befejezés is hiányérzetet kelt. A film a fiú kirohanásával ér véget: leleplezi a nőt, kifejti a film lényegét: a nő képtelen emocionális kiteljesedésre, csupán szenzuális pótlékrítusok által jut pillanatnyi kielégüléshez. Az utolsó képsorban a nő ellágyul. Ám az, hogy önmagát simogatja, még kevés a katarzishoz.

Szőcs Petra