2009.10.05. 10:36
Nézőpont: Nagyszüret
<p><EM>Emlékszem, kiskoromban néhányszor<br /> meghívtak bennünket hegyaljai szüretre<br /> és – ugyan nagyon álmos voltam a korai<br /> keléstől és egyáltalán nem<br /> tetszett, hogy szinte a tőkéhez fagyott a kezem<br /> – élveztem a<br /> szőlőszedést-</EM><STRONG>Szaniszló<br /> Bálint jegyzete</STRONG><EM>.</EM></p>
Középiskolás koromban szervezetten
vonultattak ki bennünket az olaszliszka,
tolcsvai állami borkombináti
szőlőültetvényekre és
nagyüzemben gyűjtöttük az
aszúszemeket. Vidám idők voltak,
és talán a mostaninál
vidámabban a szőlőtermelők
számára is. Mondhatnám, hogy a
„régi szép időkben”
minden rendben ment, vitték a bort hordó-
és palakcszámra a keleti piacokra.
Nem volt annyi aszúbor, szamorodni, amit ne
vásároltak volna meg a „nagy
testvéreknél”. Aztán a
politikai és gazdasági
rendszervátlás szétrombolta
borpiacainkat és – a
különböző
privatizációs
próbálkozások ellenére
– lényegében lassan húsz
esztendeje nem nyert megnyugtató
megoldást a „tokaji nemes
nedű” sorsa. Panasz szó
hallatszik mostanság (és az utóbbi
két évtizedben
időről-időre megújulólag)
a tokaji szőlőtőkék
tövéből, hiszen minden szüretkor
azért aggódnak a gazdák, hogy
lesz-e felvásárlója a
termésünknek.
Ha kevés és gyenge a termés, az a
baj (melyik gazda tapsolna ilyen hírnek), ha sok
és jó minőségű, akkor
az. Hová tegyék azt a renegeteg bort?
Ilyenkor, nagyszüret idején egyik szeme
nevet, a másik sír a tokaji
szőlősgazdának.
- Szaniszló Bálint -
