Röntgen alatt a besenyő harcos páncélinge

„Nyílhegy, zabla, buzogányfej,

késtok merevítő...” - sorolja

Pusztai Tamás, a Herman

Ottó Múzeum régésze.

„1995-től ástunk több, mint

tíz évig Muhiban.” - majd a

Semmelweis Kórház

igazgatói tárgyalójának

asztalára helyezett több, mint fél

évezredes lelet egyikét veszi

kezébe.

„Ez egy csiholó.” - mutatja,

aztán egy rozsdás vasdarabra bök.

„Erről a leletről szerettük volna

tudni, hogy pontosan micsoda .”

Közben az is kiderül: ez az egyetlen halott,

akiről biztosan tudni lehet, hogy 1241.

áprilisában a Muhi

csatában halt meg.

Ismeretlen buzogány

„Hónapokig temetetlenül feküdtek

a halottak a csata után.” - folytatja a

régész szakember. „A

tarsolyában többek között

tűzkövet, vascsiholót, és nyolc

darab olyan ezüstpénzt találtunk,

ami olyan leletekben fordult csak elő, amelyek a

Tatárjárás idején

kerültek elrejtésre. Az övcsat,

és a késtokmerevítő az

övére volt fűzve, de a kés

hiányzik. Érdekessége a leltnek,

hogy könnyűlovas harcos volt, de a

lovát nem temették mellé,

ám a ló zabláját igen.

Ennek a harcosnak olyan buzogánya volt, amely

eddig a Kárpát-medencében

ismeretlen volt. Nálunk a kunok, és a

besenyők terjesztették el

egyébként ezt a fegyvert. Azt nem lehet

tudni, hogy a nyílhegy – amelyet ugyancsak

a sírban találtunk - okozta-e a

halálát, vagy az ő

fegyverzetéhez tartozott.

Valószínűleg a magyar oldalon

harcolt, de nem a klasszikus nehéz

lovassággal, hanem a csatlakozott

könnyűlovassággal. Hogy miért

lehet besenyő? 1241 márciusában a

kunok ellen pogromot rendeztek Pesten, ezért

rabolva, fosztogatva elhagyták a csata

előtt az országot.”

A legszebb tudományos

történet

Házigazdánk, Dr. Koleszár

Lajos, a Miskolci Semmelweis Ignác

Egészségügyi Központ és

Egyetemi Oktatókórház (MISEK)

igazgató főorvosa rendkívül

lelkesen vette a szót:

„Tamásék jelezték, hogy van

két leletük, amiről sejtik, hogy mi

lehet, de nem >>tiszta<<.” -

jelentette ki. „Szívemből

örültem, hogy egy szenzációs

és egyben megrázó leletet hozott,

amelyhez segítséget tudunk

nyújtani. Az elmúlt hatvan évem

legszebb tudományos története ez,

mert ez a lelet – a harcos

páncélinge - megszólalt a

digitális röntgen alatt.”

Muhi csata

A muhi csata a magyar történelem egyik

jelentős csatája, egyben a

tatárjárás

legemlékezetesebb összecsapása volt.

1241. április 11–12-én Muhi mellett

a tatárok döntő vereséget

mértek IV. Béla

király seregére.

Miután a magyar hadsereg legnagyobb része

összegyűlt, a király Ugrin

érsek ösztönzésére

elhagyta Pestet és a tatárok

ellen indult. E hírre Batu kán

magához rendelte szanaszét

portyázó csapatait, és a magyar

hadsereg előtt lassan visszavonuló

tatárhadat a Sajó bal

partján, a Sajó,

Hernád és Takta

által képezett szögletben

központosította. Vele szemben, a

Sajó jobb partján elterülő

Muhi pusztán ütött

tábort a magyar hadsereg.

Hogy a rendkívül mozgékony

ellenség meg ne lephesse,

Béla a magyar csapatokat egy

tömegben csoportosította. Sátor

sátor mellett állott, az egész

tábort szekérvár vette

körül aránylag kis térre

szorítva, emiatt a magyar hadsereg a

döntő pillanatban nem volt képes

kifejlődni, harcrendbe állni.

A mongol vezérek látva, hogy a magyarok

csak védelemre gondolnak,

támadólag léptek fel.

Április 11-én éjjel

megtámadták a hidat, s a megáradt

Sajón a tábortól nem

messze gázlót találva

megtették az előkészületeket a

magyar tábor

körülkerítésére.

Egy orosz szökevény elárulta a

mongolok tervét s Kálmán herceg, a

király öccse és

Ugrin érsek a hídon

már átvonulni kezdő mongol

csapatokat heves csatában visszanyomták,

de ezalatt a Szubutaj által vezetett mongol

csapatok átkeltek a gázlón, s a

most már minden oldalról

körülfogott magyar táborra

hajnalhasadtakor nyílzáport

zúdítottak. A magyar táborban

irtózatos zavar keletkezett. A szűk

téren a katonák lépten-nyomon a

sátrak kötelékeibe botlottak,

lehetetlen volt harci rendbe állni; a

kivonulást a táborból a mongolok

nyílzápora tette lehetetlenné.

Rendes ütközetről szó sem

lehetett, csak kisebb fegyelmezett csapatok

próbálhatták meg a

táborból kirohanva áttörni

vagy visszaszorítani a tatárok

gyűrűjét.

A templomos lovagok,

Kálmán herceg és

Ugrin érsek

dandárjaikkal kétségbeesett

hősiességgel harcoltak, de a templomosok

mind egy szálig elestek,

Kálmán és

Ugrin súlyosan

megsebesülve kénytelenek voltak

visszavonulni. A tatárok ekkor

felgyújtották a tábort, s a

fejetlenség általános lett.

Mindenki igyekezett menekülni. Egyesek

áttörtek a mongolok sorain, de a

legtöbben azon a kapun igyekeztek menekülni,

melyet a mongolok soraik között

szándékosan nyitottak, nehogy a magyarok

nagy tömegét a végső

kétségbeesésig ingereljék.

Ezen az úton, amely Pest felé

vezetett, igyekeztek a legtöbben menekülni.

Az irgalmat nem ismerő erélyes

üldözés azonban, amely a mongol

hadviselésnek, éppúgy, mint a

régi magyarok harcmodorának, egyik

jellemző vonása volt, teljessé tette

a magyar hadsereg vesztét. Igen kevesen tudtak

menekülni a vérfürdőből.

A király, kit hívei

önfeláldozóan védelmeztek, a

nagy tömeg útjával ellenkező

irányban, északnyugatra a hegyek

közé menekült, és talált

védelmet. Öccse,

Kálmán, bár

súlyosan megsebesült, váltott

lovakon elérte Pestet s a

Dunán átkelve, megszabadult

üldözőitől, de májusban

belehalt a csatában szerzett sebeibe. A

csatatéren maradtak, vagy az

üldözés közben estek el:

Mátyás esztergomi érsek,

Ugrin kalocsai érsek,

Gergely győri,

Jakab nyitrai és

Rajnald erdélyi

püspökök.

(JLI)