Emlékek a Beat korszakról

Bán András, a Miskolci Galéria igazgatója a beszélgetés elején leszögezi, igaz, hogy lesz Miskolcon rockmúzeum (így hívják majd: Rock!) , de a Miskolci Galériában a héten (pénteken este 5-kor) nyíló kiállítás ettől független kezdeményezés. Egy közös lesz bennük, mintkettő vezető kurátora Eleőd Ákos építész. Azaz külön készülnek, és nagyon más szándékkal.

Mi volt a galéria szándéka?

Bán András: Már a kiállítás címe mutatja: Emlékeim a beat korszakból. Vagyis emberek fogják a korról elmondani a saját emlékeiket. Zenészek és nem zenészek a 60-as évekből. Olyan akkori fiatalokról van szó, akiknek inspirációt adott az akkori zene, ez jelentette a szabadságot, illetve annak átélési módját. A kiállítás anyaga körülbelül tíz évet ölel fel, azt az időszakot, amikor az 50-es évek végének egyre kevésbé szirupos tánczenéjétől eljutunk 1973-ig, a már kemény rockzenéig. A furcsa az, hogy Miskolcon nagyon másképp alakult minden, mint Pesten.

Miben volt más?

Bán András: Miskolcon is működtek zenekarok, mindegyik tartozott valakihez, a KISZ-hez, vagy különböző vállalatokhoz, akik segítették őket. Biztosították a klubkörülményeket, segítették a szállítást, a felszerelés megvásárlását. Ugyanakkor azt a fajta zenét játszották, amit a Szabad Európa Rádióban hallani lehetett: nem szólt bele senki. Itt is volt ugyan balhé a farmer, a hosszú haj miatt, elcsattant néhány pofon, de ez nem vezetett el a cenzúrához, rendőri beavatkozáshoz. A beat és a rockzene létrehozta az ifjúsági kultúrát – ilyen nem volt korábban – nagyon másmilyenné tette, nem volt idilli, de bizonyos értelemben konszolidálódott volt.

Nemcsak az idő szépítette meg?

Bán András: Nem. Kértük az interjúalanyainkat, mondjanak valami nagy balhét. Jellemzően ilyesmi hangzott el: egy fellépésen valaki félreértette a szöveget, jelentette, ezért behivatták őket, és ennyit mondtak, ejnye. Ez nem tűnik annyira ijesztőnek.

De miben különbözött a pestitől?

Bán András: A pestiek azt mondják, micsoda balhék voltak. Itt: a pozitív oldalát hangsúlyozzák, úgy emlékeznek mindnyájan, hogy együtt voltak, jól érezték magukat. Ez nagy meglepetés számunkra, más ereményt vártunk. Vagyis más társadalmi modell zajlott le Miskolcon, ezt eddig sehol nem fogalmazták még meg: ez a mostani kiállítás nagy felfedezése. Kiderült, ez lehetett minden más vidéki nagyvárosban is.

Ha jól értem, főleg interjúik vannak, hogyan lesz ebből kiállítás?

Bán András: Nehéz helyzetben voltunk. Egyetlen tárgyunk van, egy kétnyakú gitár, amelyet a Borsodi Szénbányák Tröszt zenekar (sokan csak Aliéknak hívták őket) gitárosáé, Bianki Iváné volt, a testvére készítette. Korabeli hangfelvételek sem nagyon vannak, fotó is alig, a korszak két meghatározó zenekarának az Építőknek és a Metállnak például szinte semmi. Készült viszont sok-sok interjú.

Hogyan tették nézhetővé?

Bán András: Kicsit szokatlan módon. Hatalmas installáció a tér megformálása, a korérzést sugallja. Egy szűk helyről indulva fokozatosan tágul. A kezdet a 62-es Ki Mit Tud, amelyet megnyert a Borsodi Szénbányák Tröszt, a másik a vége, a 73-a Popfesztivál. Közötte kicsi kortörténet, plakátok, egyéb dokumentumok, majd a nyolc emberrel készült videóinterjúk, életrajz, akkori fotókkal. Hogy miért éppen őket választottuk? Véletlenszerűen. Kik ők? Petendi György (Tröszt), Bárdos István (Reflex), Grósz György (Metáll), Beély Kati (EDDA), Varga Rudolf (költő), Pápay Margit (rajongó, a Gárdonyi művelődési ház önkéntese volt), Barna György (a Tokaj éttermet működtette), Csetényi Gábor (az Építők frontembere)

Milyen zenekarok voltak a kor zenekarai?

Bán András: Sok volt, mi a legkarakteresebbeket választottuk ki. Időrendben az első a Borsodi Szénbányák Tröszt. Később a Metáll és az Építők, majd jött a Reflex és a Héliosz, ez utóbbi kettő egyébként fellép majd a Múzeumok Éjszakáján június 19-én a Miskolci Galéria udvarán. A kiállítás anyagát az Edda zárja.

Van, aki zenész maradt?

Bán András: Igen, sokan. Például Regős Zsolt, aki a színház karigazgatója, akinek sem fotói nem maradtak fenn, sem más dokumentumai, vagy Bianki Iván, aki a későbbi Kex együttesben játszott, és sajnos már meghalt. Az ő gitárja lett a kiállítás logója.

Milyen mélységig sikerül bemutatni ezt az évtizedet?

Bán András: Amennyire egy kiállításal lehet. 2-3 órás interjúk készültek, nagyon izgalmasak lettek, de túl sok. Ezért mindnekivel csináltunk újra egy 10 perces videófelvételt, ezt vágtuk meg.

Az anyag adná magát, hogy könyv formájában is megjelenjen...

Bán András: Igen, de másképp. Ilyen múltú városnak szüksége lenne egy városi múzeumra. A galéria városi művészeti múzeum, de egyre gyakrabban nyúlunk hozzá miskolci identitással kapcsolatos kérdésekhez, azaz feszegetjük a határait. Mi történeteket is gyűjtünk, keressük hozzá a publikációs formát.

Tíz évet mutat be a kiállítás. Folytatják?

Bán András: Mindenképp.