Nézőpont: Elemi ösztön

Elköltöztetnék mai helyéről a miskolci Széchenyi szobrot. A hírből nem derül ki, hogy mi szükség van erre. Bujdos Attila jegyzete.

A miénk, azt csinálunk vele, amit akarunk. Okot meg, annyit találunk majd hozzá, amennyit csak szeretnénk. Ha kell.

Mást ne mondjak: mindennek megvan a maga rendelt helye az univerzumban, és mindig lesznek, akik nem nyughatnak, amíg a dolgok oda nem kerülnek, ahová valók. Ez tartja mozgásban a mindenséget. Van, amikor az elszánás is elég, hogy azt érezzük: élünk, de külön jó, ha lehetőség is társul hozzá, és az embernek módjában áll megtennie, amire készül.

Én egyébként azok közé tartozom, akik egészen jól ellennének szobortologatás nélkül – talán, mert nem vagyok képes átlátni, mennyire lesz gazdagabb, vagy egyáltalán csak más ettől az életünk, talán, mert sikerült megőriznem valamennyit abból a gyermeki látásmódból, amellyel úgy bírunk rácsodálkozni a világra, hogy természetesnek fogadjuk el még azt is, amit ember alkotott. Ott és úgy, ahol és ahogyan. Ez se nem kérkedés, se nem mentegetőzés, csak jelezni szerettem volna: mindig akadnak majd, akik nem adnak bátorítást akármilyen világjobbító szándékhoz.

Ez persze nem egyenlő az akarás tagadásával – az akarás valahogy a természetünk része, elemi ösztön. Tartalma szerint pedig az akarás az ember maga, így ez megint egyszer egy olyan történet, amelyik egyben a különbözőségeink példázata. Van, akit nem érint meg ez a terv, és van, akinek még ez is kevés: duzzadó izmokat, elszánt ábrázatot, lángoló tekintetet vágyna ennek a mi, élete végén ábrázolt Széchenyinknek. És bizony, ez is egy akarás, jó, ha tudjuk. Még az sem lehetetlen, hogy az egész közösségnek így lenne jobb. Bár szerintem a mi közösségünk választhatná a maga számára a másoktól való különbözésnek azt az útját is, ha lemondva az idealizált ábrázolásról, elfogadná a hősei halandóságát, a nagyság törékenységét, esendőségét. Kaptunk elég leckét ehhez az élettől, ezzel a mi közös tudásunkkal megláthatnánk akár ennek is a szépségét. (Úgy mondom ezt, hogy közben nem igazán vannak illúzióim: ma általában a nyerteseket szeretjük, és ez az elvárás azoktól is, akiknek egyáltalán nem adja meg a világ a nyerés esélyét.)

- Bujdos Attila -