Miskolci Nemzeti Színház - Az értelem és az érzelem színháza

Miskolc - Új igazgatója lehet a Miskolci Nemzeti Színháznak. A posztra pályázó Kiss Csaba nyitott, a közönségéhez az alkotók révén is kötődő teátrumot ígér.

 Új igazgatója lehet a következő évadtól a Miskolci Nemzeti Színháznak. A posztra pályázik Kiss Csaba is: a rendezőként, drámaíróként és dramaturgként is ismert színházi szakember öt rendezővel: Keszég Lászlóval, Béres Attilával, Szabó Mátéval, Szőcs Artúrral és Rusznyák Gáborral, Silló István karmesterrel, valamint két dramaturggal, Rácz Attilával és Ari-Nagy Barbarával közösen készül Miskolcra.

Miért döntött úgy, hogy megpályázza a Miskolci Nemzeti Színház vezetői posztját?

Kiss Csaba: Részben személyes okból. Miskolchoz számtalan pozitív élmény köt. A színházi pályámat itt kezdtem: amikor 1992-ben – dramaturg szakon – végeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, Hegyi Árpád Jutocsa magával hívott, legyek az igazgatóhelyettese. Erős, izgalmas évad volt, életem máig meghatározó időszaka. A művészi munka mellett rengeteg gazdasági és műszaki tapasztalatot szereztem, részt vettem az átépítés előkészítésében, de ugyanakkor dramaturgja voltam a Schiller Stuart Mária című művéből készült előadásnak (Varjú Olga, Margittai Ági és Szervét Tibor főszereplésével), amelyet Telihay Péter rendezett. Azóta sokfelé megfordultam az országban, rendezőként, művészeti vezetőként, drámaíróként és egyre erősödött bennem az az érzés, hogy a színházi vezetésben más mentalitásra lenne szükség.

Miben más?

Kiss Csaba: A néző számára a színházat elsősorban a színész határozza meg, azonban az előadások minősége, szellemisége, mondanivalója mégis leginkább a rendezők kezében nyugszik. A jelenlegi struktúrában a színházat egy személyben irányító igazgató-főrendező vendégeket hív meg rendezni, korábbi munkatársait, barátait, vagy ritkábban olyanokat, akikhez ugyan nincs személyes kötődése, de munkájukat szakmailag sokra becsüli. E vendégek évadonként többnyire egy-egy előadást rendeznek, de egyébként nem itt élnek – nincsenek benne a város vérkeringésében: vendégek. Arra gondoltam, ha én pályáznék egy színház vezetésére, igyekeznék olyan rendezői gárdát magamhoz és ezáltal a színházhoz kötni, akik egy évadban legalább hat-hét hónapot a városban töltenek, több darabot rendeznek, játszanak is, és emellett különböző színházi programokon (találkozók, felolvasószínházi és beavató-előadások, gimnáziumi foglalkozások) vesznek részt, ezáltal közvetlen kapcsolatba kerülnek a nézőkkel és személyes tapasztalataik lesznek arról, hogyan gondolkoznak, éreznek az itt élők. E másfajta nyitott működés állandó rendezői gárdát, alkotói csapatot igényel. Ez a pályázatom második legfontosabb eleme.

Mik voltak a „csapatépítés” szempontjai?

Kiss Csaba: Az elmúlt időszak kereséssel, ismerkedéssel, közös gondolkodással telt. Olyan embereket választottam magam mellé, akiknek izgat a gondolkodása, érdekelnek a munkái, szívesen beülnék próbáikra, megnézném, hol tartanak – és úgy érzem, ezzel valamennyien így vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy szívesen fogadjuk majd azt is, ha egymás próbáit megnézve elmondjuk a másiknak, mit láttunk, hogyan lehetne jobbá, igazabbá tenni a készülő produkciót. Most, amikor nagyon nehéz évek jönnek, a művészetnek a kreativitás irányába kell menekülnie az anyagiak szorításából. Nem az a megoldás szerintem, hogy évről évre lefaragunk és egyre kevesebbet adunk, hanem hogy találékonyabban használjuk fel azt, amink van. Ez is az állandó csapat mellett szóló érv. Ha azt mondanám annak az öt rendezőnek, akikkel Miskolcra pályázom, hogy erre vagy arra a produkcióra már szinte semmi keret nem maradt, de itt van tíz jó színész, nézzenek szét a díszletraktárban, a jelmeztárban, találjanak ki valamit, hogy a közönség mégis teljes színházi élményt kapjon – ők képesek lesznek erre is. És a közönség nem a szegénységet, a pénztelenséget, hanem a találékonyságot látja majd a színpadon. A csapat melletti másik érv, hogy minden ide szerződő rendezőhöz kötődik öt-hat olyan fiatal színész is, korosztályuk legtehetségesebbjei, akik szívesen jönnek utánuk, mert tudják: velük jól lehet dolgozni.

Ez olyan színházvezetői program, amelyet bármely városban kipróbálhatna – szerencsés esetben ez Miskolcon valósul meg. De itt eddig is működött színház – teljesen tiszta lappal szeretne indulni, vagy lát olyasmit, amit az elődök hagyományaiból folytathatónak tart?

Kiss Csaba: Színházban nem lehet és nem is szabad „tabula rasa”-t csinálni. A jól működő társulat komoly érték. Minden színházi intézménynek vannak olyan tagjai, akik annak a színháznak a lelkületét képviselik, akik meghatározzák a színház atmoszféráját. Mindenféle változtatást csak alapos megfontolás után, érzékeny szemmel szabad elkezdeni. A miskolci társulatot frissíteni kell, fiatalokkal, egy-egy hiányzó szerepkör betöltésével. Jelenleg a legfiatalabb társulati tagok is harminc év fölöttiek – szeretnénk öt-hat a Színház- és Filmművészeti Egyetemet frissen végző, vagy utolsó éves, úgynevezett gyakorlatos színészt szerződtetni, akiknek itt fog elindulni a pályája. A hiányzó szerepkörökre pedig a korábbi munkáink során bizonyított tehetséges, jól képzett színészeket szeretnénk hívni.

A leköszönő színházigazgató, Halasi Imre jelmondata, hogy a színház élni segít. E felfogás szerint a színháznak az embereket a számukra nehéz és problémás időszakokon kell átsegítenie. Ehhez a gondolatisághoz általában a szórakoztató színház eszménye tapad. Milyen lenne a minősége az ön színházának?

Kiss Csaba: Az én eszményem az „értelem és érzelem” színháza. Szeretem az érthető színházat, az értelmes gondolatokat közlő színházat. Amely reagál a világra, és segít újraélni, értelmezni azt, ami körülöttük és bennünk történik. Több szórakoztató előadást rendeztem életemben, jól érzem magam, ha nevet a nézőtér. Szeretem a nevetést. Szeretem a jó poént, de utálom a bóvlit. Számomra a színpadi gagyi mindig a színész és a rendező igénytelenségében érhető tetten. A miskolci színházban nagyon fontos a zenés irány is, az opera, az operett, a musical. Pályázatom szerint Silló István lenne a zenei vezető, ő az egyik legizgalmasabb, legjobban képzett karmester ma a színházi világban. Biztos vagyok benne, ha ő veszi a kezébe a karmesteri pálcát, továbbra is valódi zene, és igényesség lesz a színpadon. Rendezőink közül Szabó Máté és Béres Attila zenés színház-rendező osztályban végeztek, több sikeres előadás fűződik a nevükhöz. Attila jelenleg is a Fővárosi Operettszínház főrendezője, aki 2011-ben a legnépszerűbb kőszínházi és szabadtéri előadást rendezte („Rebecca” az Operettben, illetve „Valahol Európában” a Szegedi Szabadtéri Játékokon). Szóval nem félek attól, hogy népszerűtlen, lila repertoárunk lesz – változatos műsortervvel készülünk, amelyben minden színházkedvelő néző talál vonzó előadást a maga számára.

Nem megkerülhető kérdés, hogy mi lesz ennek az ára. Az intézmény fenntartója az utóbbi időben elsősorban pénzügyi kérdésként gondolkodik a színházról, és ebben van is logika: ez nagy színház, öt játszóhellyel, nagy bevételi kényszerekkel. Minél kevesebben látogatják, annál többet kell költeni a közös pénzből a fenntartására. Ez bizonyos értelemben a kockázat vállalását is kizárja, befolyásolva a művészi programot: célszerűnek mutatkozhat a biztosan közönséget vonzó darabok bemutatása. Készen áll-e olyan előadások bemutatására, amelyeket mi látunk majd először?

Kiss Csaba: A pályázati kiírásban az szerepel, hogy a gazdasági számításoknál a 2010-es állami és önkormányzati támogatásból induljunk ki. Ez jelentősen kevesebb, mint a 2009-es volt, de több mint a 2011-es. Én tizennégy új bemutatóval számoltam, négy a nagyszínpadon és öt Kamaraszínházban, kettő a Játékszínben, három a Csarnokban. Számításaink szerint ez a program a 2010-es támogatási összegek mellett reális, ugyanakkor új bérletkonstrukciókkal, a színház iránt fogékony, új nézői rétegek megszólításával a nézőszámot is szeretnénk kissé emelni. Az évi rendes gyerek-előadás mellett ifjúsági színházban is gondolkozunk, és olyan jellegű előadásokat is tervezünk, amely az egyetemi diákságot, a miskolci fiatalokat is megszólítja. A pályázatban próbáltam megfogalmazni, hogy az egyes játszóhelyeknek mi lenne a sajátossága. A nagyszínpadon a rendezők életkorából adódóan is a klasszikusok kissé aktuálisabb, probléma-érzékenyebb megközelítését szeretnénk, ismert és közkedvelt darabok újrafelfedezését, leporolását. A Kamara műsorterve is népszerű, sokakat megszólító előadásokból állna, de erőteljes mai témaválasztással, korszerűbb látványvilággal. A Játékszínben, és a Csarnokban elsősorban a miskolci fiatalságnak, a különlegesebb színházi élményekre vágyóknak kínálunk előadásokat, ide tervezzük a különböző társművészetekkel közösen létrehozott esteket, a kötetlen találkozásokat. Van még egy tervünk, amelyről egyelőre nem szeretnék túl sokat beszélni: a Bartók+ Nemzetközi Operafesztivál mellett minden évben két további szemlét szeretnénk elindítani: az egyik a határon túli magyar nyelvű színházak legjobb előadásait hozná el Miskolcra, a másik – szintén egyhetes – programot az európai színiakadémiák vizsgaelőadásaiból válogatnánk, bemutatva Miskolc (és reméljük az ország) nézőinek a jövő színházát.

A pályázók erejük teljében lévő alkotók, akik hosszabb távra tervezhetnek ezen a helyen. Hogyan tudják elkerülni, hogy a színházuk „megöregedjen”?

Kiss Csaba: Szerintem ennek titka a változatosságban, az állandó megújuló kihívásokban van. Ha pénzügyi helyzetünk megengedi, szeretnénk minden évadban meghívni egy-egy jeles hazai, vagy külföldi rendezőt, egy „mestermunkára” szellemi frissítésként. A másik irány: tizenhét éve tanítok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, állandó utánpótlást, vérfrissítést jelent az onnan kikerülő színész- és rendezőtanoncok meghívása. Ezzel szeretnénk rendszeresen élni. És végül a „saját korunk” is jelentős tartalék öregedés ellen: én 51 éves vagyok, a rendezők nagy része negyvenes évei elején, közepén jár, a legfiatalabb társunk, Szőcs Artur harminckét éves.

Milyen programmal készülnek a nyitó évadra?

Kiss Csaba: A miskolci: nemzeti színház. 2013-tól ez a cím kitüntetett státusszal jár, ami az előadó-művészeti törvény értelmében meghatározó regionális és országos kulturális szerepet és kiemelt állami támogatást fog jelenteni. Én a pályázatomban a nemzeti színház értelmezését a drámairodalom irányából közelítem meg: az a nemzeti színház, ahol a klasszikus és a kortárs magyar drámát kiemelten kezelik. Ha a mi pályázatunk nyer, Miskolcon mindig lesz egy magyar klasszikusra épülő előadás, az „évad drámája”, amelyet különös figyelemmel és gondossággal viszünk színre, s a bemutató után különféle izgalmas rendezvényekkel kísérünk a teljes évadon át. És minden évadnak lenne egy „kortárs szerzője” is, egy mai magyar író, akinek személyével és életművével jobban megismerkednénk – kötetlen, játékos találkozók, beszélgetések, felolvasások formájában. Ezáltal nemcsak az illető író, de a kortárs magyar dráma is közelebb kerülne a miskolci közönséghez.

Bujdos Attila

[email protected]