A Mephistóval búcsúzott volna

Miskolc - Az Öreg hölgy látogatásától a Nyomorultakig. Május után június jön, majd meglátjuk... Interjú Halasi Imrével, aki kilenc év után távozik a Miskolci Nemzeti Színház éléről.

A Miskolci Nemzeti Színház igazgatói szobájában négy megpakolt doboz emlékezteti a betérőt arra, hogy Halasi Imre igazgató, kilenc év után távozik a színház éléről. Igaz, csak május végén hagyja el a színházat, de feladata már egyre kevesebb, és útrakész. A keménykalap azonban marad...

- Színházigazgatóként utolsó premierjére készül, március 2-án mutatják be a Nyomorultakat. Ez lett a búcsúrendezése, másképp készült rá?

Halasi Imre: Ugyanolyan rendezés, mint máskor. A rendező dolga ugyanis a darab, és nem az, hogy a saját helyzetével foglalkozzon. Ráadásul a sors hozta úgy, hogy ez legyen az utolsó miskolci rendezésem. Ugyanis, ha nincsenek elvonások, nem kell a műsortervet átszervezni, azaz ha az évad normálisan működhetett volna, akkor a Bohéméletet vittem volna színre, nem a Nyomorultakat. De továbbmegyek, ha korrektül működik az önkormányzat, akkor nekem az utolsó rendezésem a jövő szezonban lett volna. A Mephistóval szerettem volna befejezni miskolci pályafutásomat, az lett volna a búcsúm a miskolci közönségtől, a színháztól, és a politikai élettől is...De nagy boldogság a Nyomorultakat rendezni. Óriási szerencsémnek tekintem, hogy így alakult, mert két hónapja nem figyelek másra. Holott van itt egy-két történés...

- Hogy látja most az igazgatóváltás körülményeit?

Halasi Imre: Az történt, ami ma Magyarországon történni szokott, ez egy teljesen átlagos történet. A polgármesternek volt egy jelöltje, jelöltjei, és azok nyertek, akár még a névszerinti szavazás kikényszerítésével is. Annak ellenére, hogy a szakmai testület nem őket támogatta. Tisztességtelen és inkorrekt eljárásnak tartom, de tudomásul vettem.

Elsősorban a polgármesteri döntést tartom etikátlannak, és elsősorban őt hibáztatom. A színház egy élő szervezet, amelyhez nem lett volna szabad így nyúlni, ezt egy orvosnak, mint a polgármester, tudnia kellene. Ha baj lett volna, ha bukdácsoltak volna az előadások, akkor azt mondom, szükség van a beavatkozásra, műteni kell, mert azzal életet lehet menteni. De ennél a színháznál nem volt szükség a műtétre. A másik, amit hiányolok, az a szakmai szolidaritás. Kiss Csabának ( az új igazgató – a szerk.) és társainak, azt kellett volna mondaniuk a város vezetőjének, hogy amit tesz, az nem helyes. Azt kellett volna mondaniuk: ez a színház jól működik, nincs értelme lefejezni a vezetést. Azt kellett volna mondaniuk: rendben, jövünk, hét hónap múlva, ha Halasi Imrének lejár a szerződése. Én ugyanis semmiképp nem maradtam volna, hiszen ezzel a karakterű városvezetéssel nem tudom elképzelni a közös munkát. De miért nem lehetett szépen átadni a stafétát!? Ennek ellenére bennem nincs fájdalom, de rossz érzés van, sajnálom, hogy rosszat tesznek a színházzal.

- Mit hagy itt Miskolcon?

Halasi Imre: Elsősorban egy érzékeny, figyelmes, színházkedvelő közönséget, amelyet sehol máshol nem találunk. Talán a hagyományok miatt ilyenek...De ez nem csak az én véleményem, a színészeké is, akik mindennap találkoznak a nézővel. És látják, érzik, hogy együtt lélegeznek az előadásokkal. Az egyik legérzékenyebb közönség a miskolci, mondhatom ezt úgy, hogy három hazai város kivételével mindenhol rendeztem. Éppen ezért hálával is tartozom nekik, ezért a kilenc évért.

- Másodsorban?

Halasi Imre: Másodsorban egy jól működő, jól teljesítő, jó képességű színházat hagyok itt, amit érdemes lenne jól használni. A színház bebizonyította, megfelel a legerősebb kihívásoknak, alkalmas a legerősebb igénybevételre. Nyilván sok szerencse is kell hozzá, sok véletlen egybeesése, sok tehetség.

- Mit visz el Miskolcról?

Halasi Imre: Sok szeretetet, barátságokat, komoly nézői megnyilvánulásokat, szép emlékeket. A Miskolci Nemzeti Színház történetében és a sajátomban is eredményes, sikeres időszaknak tekintem ezt a kilenc évet, büszke vagyok rá, a kollégáimra, arra, amit a bel- és külföldi kapcsolataink terén elértünk. Még a kudarcainkra is büszke vagyok, mert attól sem roppant össze a társulat. Nincs olyan ember ebben a színházban, akire nem tudnék jó érzéssel gondolni. Nem akarok nagy szavakat használni, de szolgálatnak éreztem az itteni munkámat: nem a társulat volt értem, hanem én értük.

- Emlékezetes pillanatok?

Halasi Imre: Minden évben volt legalább két olyan produkció, amikre szívesen gondolok vissza.

- Nem is elsősorban az előadásokra gondolok, sokkal inkább pillanatokra...

Halasi Imre: Megható volt, amikor egy néni bejelentkezett hozzám, és átadott egy közel száz éves keménykalapot, ami a nagyapjáé volt. Elmesélte, hogy a családja, több évtizedre visszamenőleg színházrajongó, bérletesek. Azért is gondolta, hogy ez a kalap nálunk lesz a legjobb helyen. Nem is adtam le a jelmeztárba, ne használódjon el. Ez jelképezi ugyanis a miskolci polgárt, aki szereti a városát, a színházát.

- A keménykalapot viszi magával?

Halasi Imre: Nem, ezt a színház kapta... de eszembe jutott még egy szép pillanat, amikor egy kollégám négyszemközt megköszönte nekem az elmúlt kilenc évet.

- Mi lesz május után?

Halasi Imre: Június... Írtam egy rövid levelet minden vidéki színházigazgatónak. Azt írtam: hét hónappal korábban, mint ahogy letelik a mandátumom, befejezem igazgatói működésemet. Mint minden rosszban, ebben is megpróbálom a jót látni, azaz, több időt szentelhetek tanult mesterségemnek, a rendezésnek. Ha úgy érzik a kollégáim, hogy beleférek a jövő évi műsortervbe, akkor megadtam az elérhetőségeimet, hol keressenek.

- Kapott már választ?

Halasi Imre: Még nem. De bízom volt kollegáimban. Meglátjuk, lehet, hogy elmegyek külföldre dolgozni. Vagy éppen nyugdíjas leszek.

- Jönne Miskolcra rendezni, ha hívnák?

Halasi Imre: Szerintem igen, persze, szívesen.

- N. Szántó Rita -