Külön-külön hangokból lett dallam

Miskolc - „Szellemi akadálymentesítés” - így fogalmazták meg a célt a szervezők. De több történt: leomlottak a falak.A tüskevári kórus minden tagjának kezében egy-egy csengő. De hogyan lesz ebből dallam? Hamar kiderül: nemhogy dallam, egyenesen az Örömóda. Ezzel a kis műsorral indult, s akár a Mosolyország Alapítvány „Kapcsolda” című március 21-i miskolci rendezvénye jelképének is tekinthető a miskolci Tüskevár Általános Iskola 15 diákjának bemutatkozása. A csengőzenét ajándékul szánták a házigazdáknak, vagyis a Berzeviczy Szakközépbe járó, a találkozásra önként vállalkozó 15 középiskolásnak, a szervezőknek és a meghívottaknak. S hogy miért épp itt jött létre ezúttal a „segítséggel élők” és az „épek” találkozója? Mert a kapcsolat megteremtésére felkért egyik művész, Herczeg Zoltán divatkreátor is ide járt egykor. Ő is itt van most, s arcára kiülő zavarral figyeli, hová fejlődnek az események. Ám ezzel nincs egyedül: így érzünk mi is, és láthatóan a berzések is.

Nem az adat számít

Utóbbiak közül ketten - forgatókönyv szerint - körbejárnak, segítségükkel egyenként, név szerint is bemutatkoznak a tüskeváriak. Nem értjük mindig a szavakat, a kor bemondásánál pedig végképp elbizonytalanodunk. Páran igyekeznek meg is tréfálni bennünket, ilyenkor a többiek jót kacagnak, de vannak, akiknek súgni, mutatni kell, hogy hány évesek, s még akkor sem sikerül a jó számot bemondaniuk. Őket viszont nem nevetik ki a társaik. Mi, avatatlanok, nemigen igazodunk el. Kikerekedett szemmel nézünk a nevelőkre: igaz-e, hogy az egyik felnőtt hóna alá bújó, jó, ha 12-nek kinéző kislány ma tölti a 18. születésnapját? Igaz. És nem ő az egyetlen meglepetés...

Jöhetnek az önként vállalt produkciók! Van, aki csak a jelentkezésig lelkes, aztán, hogy meg kellene szólalnia, már inkább hallgat. Ám mindig akad segítő a tüskevéri társak közül: együtt nagyobb a mersz. Közös a dicsőség, hogy felhangzik a kevéssé aktuális „Hull a pelyhes fehér hó”...

Magában is megálljon

A berzések is bemondják a nevüket, majd közös csoportokat alkotnak a tüskeváriakkal a játékos feladatok megoldásához. Ők is odaülnek a kijelölt asztalokhoz, de tapintható a távolságtartás. A „kicsiket” azonban leköti a produkció: egymásra rakni négy almát, úgy, hogy meg is álljon az almatorony, magában. Az apró, ám vagányságával kitűnő Janesznak sikerül mind a négyet egymásra pakolnia, így ő szerzi a legtöbb pontot a csapatának. (Később, megfigyelem, hol ez, hol az a középiskolás próbálja ki titokban: neki vajon sikerült volna-e. Hát bizony...!)

Tésztafűzés, összjátékkal

A közös játék lassan feloldja a különbségeket. Különösen a tésztás próba: a csapatok egy-egy berzése a szájába vesz egy-egy szál spagettit, amire egy-egy tüskevárinak négy rövid csőtésztát kell rácsúsztatnia. Összjáték nélkül ez bizony nem megy. Óriási a versenyláz és a drukkerek hangja. Talán csak abban különbözik egy másmilyen verseny hangulatától hogy itt a másik csapat dicsőségének is örvendenek, s a sikertelen sem érezheti, hogy alulmaradt.

Önfeledten játszik már a divatkreátor Zoltán is, akit úgy ragadunk ki néhány szóra a társaságból: „Megérte-e?”

- Amikor megkerestek a feladattal, egy percig sem gondolkodtam azon, hogy ezt fel kell vállalni. Nem titkolom: nekem még nincs gyermekem, s nem is véletlenül: még egy egészséges gyermek vállalását is óriási, számomra legalábbis túl nagy felelősségnek tartok. Ezért nyilvánvaló volt, hogy ha legalább ezzel tudok segíteni másokon, akkor ezt megteszem. Nagy élmény volt, olyan töltetet kaptam ezektől az emberektől, ami, remélem, sokáig kitart. Ők úgy élnek, ahogy nekünk, többieknek is kellene: teljesen átadták magukat az örömnek és a szeretetnek. Hát nem ez volna az élet értelme?!

- Szalóczi Katalin -

„A gyermek mindenképp ajándék” 

A játék levezetőjét, a berzés diák Deák Dórát, is megkérdezem, ő miként értékeli ezt a napot, milyen érzéseket keltettek benne az értelmileg akadályozott gyerekek-fiatalok.

- Örülök nekik, örülök, hogy eljöttek hozzánk. Szerintem sokat tanulhatunk tőlük. A kitartást mindenképp, s hogy milyen boldogok.

Kissé félve felteszem a kérdést: vajon mit érezne, ha ilyen gyermeke születne. Dóra nem lepődik meg, s nem is éri váratlanul: már maga is elgondolkodott ezen.

- A gyermek, ha egészséges, ha nem, mindenképp ajándék. Épp csak őket jobban kell szeretni - mondja, majd némi hezitálás után kijelenti:

- Talán még örülnék is neki, mert lehet, hogy tőlük még több szeretetet lehet kapni.