Nézőpont: Remény(ke)

Máig kedves élményem a Vasgyárról, amikor kisvonattal jártuk körbe néhány évvel ezelőtt. Bár lehet, hogy nem a kedves a legjobb szó, inkább az ambivalenst kellene használni: egyrészt szomorú volt látni a kihalt, pusztulóban lévő gyárat, másrészt rá lehetett csodálkozni a még romlásukban is gyönyörű épületóriásokra. (Nem véletlenül műemlékvédettek.) Hajdu Mariann jegyzete.Alig lehetett embert látni, mégis ott volt a nyomuk: egy-egy régi felirat, ottfelejtett plakát, munkaruha. Segítettek elképzelni, hogy milyen nyüzsgő élet lehetett hajdanán ezen a 130 hektáros területen, ahol a gyár fénykorában 25 ezren dolgoztak. Hasonlóan izgalmas élmény volt, amikor művészek laktak néhány napig a gyár területén, és őket látogattuk meg. Mesélték, miket láttak bele az elhagyatott épületekbe, jó volt velük együtt látni, és érdekes volt később rácsodálkozni a gyár ihlette művészeti alkotásokra.

Sajnos, ez ma keveseknek adatik meg. A gyár területére tilos a belépés, a kisvonat is csak hébe-hóba, ha közlekedik. Pedig egy hatalmas, alvó városról van szó Miskolc szívében.

Persze, ne felejtsük el, hogy nem egyszerű rendezni a sorsát, hiszen van vele gond elég, már az is sok, hogy számtalan tulajdonosa miatt rendez(het)etlen a tulajdonviszonya. Olyan sokba kerülne a rendbehozatala, hogy arról még álmodni sem merhet a miskolci. Most itt egy projekt: kikerült a tábla, hogy a vasgyár is – további 47 van még a megyében – ipari örökségünk. Vajon mire lesz ez elég? Van-e esély rá, hogy még többen megismerhetik a Vasgyárat? Ha csak egy halvány reménysugár ez, akkor is több, mint ami eddig volt.

- Hajdu Mariann - 

Ipari örökségünk: unokáink is látni fogják?