Nagy Bendegúz Lóránd útinaplója - „Küldöm a meleget, abból itt van elég”

Miskolc, Thaiföld - Nemrég mutattuk be portálunkon Nagy Bendegúz Lóránd miskolci világutazót, aki 7 nyelven beszél és közel 80 országban járt már. Teljesítménye azért is csodálatraméltó, mert a messzi tájakat keres székben ülve fedezi fel. Legutóbbi beszélgetésünkkor mesélt arról, hogy ősszel a Közel-Keletre és Kelet-Afrikába indul, és ha megérkezik, útinaplót küld nekünk.

Nos, Bendegúz első beszámolója megérkezett, melyet alább olvashatnak.  Bendegúz fotóit ezen az oldalon tekinthetik meg.

Délkelet-Ázsia, Thaiföld

Az Intercontinental tetején vagyok és Mac van előttem. Amióta kiléptem az ajtón izzadok, olyan, mintha egy közepesen felfűtött infraszaunában menetelnék teljes felszereléssel.

Szerencsésen megérkeztem, már reggel óta szaunában vagyok. Hihetetlen, de nekem egy pillanatba kerül felfedezni az itteni alvilágot. Ahol , mint a Rejtő könyvekben mindenki nagyon kedves és rendes. De azért ugyanakkor kemény dolgok is megesnek. Ezek ez emberek itt a felüljáró alatt egy dolog miatt aggódtak mindössze. És az az én biztonságom volt. Pár percenként idejött hozzám valaki és széles mosollyal az arcán közölte velem, hogy el kell mennem innen, mert itt veszélyes, „déndzselosz”. Kíváncsi voltam, hogy ők félnek-e tőlem, de nem, inkább engem féltettek természetesen.

Innom is adtak, valami narancsszínű italt, „csátrámű” a neve, mint kiderült fele tej, fele tea.

Reggel a magasvasúton megismerkedtem egy Sabine nevű feltételezhetően nagymama korú német gyártulajdonossal, itt északon gyártanak valamit. Így esett meg az a szégyen, hogy életem első útján és napján Sabine-nal kapcsolót vásároltunk egy Bangkok belvárosi Baumax szerű boltban, ez volt az első akciónk Thaiföldön.

Bangkok egyelőre úgy csapódik le bennem, mintha összegyúrnánk mondjuk Caracast San Franciscoval és Guatemala Cityvel.

Az emberek hihetetlenül kedvesek és segítőkészek. Bizonyíték erre, hogy itt ülök szakadt pólóban, izzadtan, büdösen az Intercontinental szállóban a 37. emeleten a VIP lounge-ban és nektek írok. Mindenki előre mosolyog, csak odanézek és máris rohannak segíteni. A háromemeletes autópályán és magasvasúton, hogy le tudjak jönni, rendre megfordították a mozgólépcső irányát.

Szállást még nem találtam, de lassan de biztosan gyalogosan haladok a Khao San Road felé, ami a hátizsákosok itteni Mekkája.

... itt közben tűzriadó gyakorlat van, egyelőre fent ragadtam a 37. emeleten, majd szólnak, hogy mikor mehetek le...

Ennek a városnak se szele, se hossza. A repülőtérről akadálymentes gyorsvasúttal, metróval és busszal is be lehet jönni a belvárosba, ami onnan 35 km. 45 Baht, 1,5 USD a metró, végül is azzal jöttem, ott találkoztam Sabine-nal. Ő szólitott meg a kéregvasút patika tisztaságú előterében, hogy „ You look very well organized ! „

A közlekedés hol jobbos, hol balos, a kocsik mind jobbkormányosak, nagyon kell figyelnem, mert balról nem vesznek észre.

Az egyik többemeletes autópálya alatti minivarosban mar megismerkedtem emberekkel, meghívtak ebédre, pénzt nem vettek el. Sabine is meghívott forró csokira, az jó drága 160 bht lett volna. 1 USD egyenlő 30 Baht.

Az itteni Émász udvarán hatalmas oltár van elefántokkal, Buddhákkal stb. és a miniszterasszony tíz méteres molinojával.

Abszolút biztonságos és rendezett és tiszta a város. Jó nagy a szmog, a távolban éppen villámlik, bár innen majd 200 méter magasból jó messzire ellátni. A monszun éppen véget ért, ázni errefelé nem sokat fogok.

... megjavult a lift, lemegyek az élet szinterére...

Bangkok eszméletlen. Majd teszek fel képeket hamarosan. Ma indulunk tovább egy Juan nevű kolumbiai fiúval Chiang Mai-ba északra.

A fekete kosaras mez van rajtam, sokaknak tetszik a logó.

Küldöm a meleget. Abból itt van elég. Hihetetlen ez a Föld ! Az időjárás Itt ? Egy hete folyton izzadok. Forró párás trópusi a meleg, de hát mit is várna az ember az egyenlítőhöz közelítve.

Egyértelműen a zuhany a nap fénypontja. Éjjel fekszel a forró ágyban saját verejtékedben főve és aludni szeretnél. Mindenesetre én imádom !

A thai konyha csodálatos, minden ehető, kivétel csat-ra-mű, a tejes-tea, ami kellemetlen perceket, órákat okozott nekem a buszon errefelé.

Ma elhagyom a turista zónát és indulok északnak a laoszi határ felé, természetet járni, vagy legalábbis kiszakadni a városból.

Kalandozás még nem volt. Thaiföldön hihetetlen rugalmatlanok a szabályok és elképesztően fejlett turista-inkubátor az egész hely, amit eddig láttam. Kalandnak számít a helyiek angol kiejtése. Na azt megérteni...

Akartam quadot bérelni, vagy tíz helyen voltam, először persze igent mondtak, de aztán rendre nem lett belőle. Csak ostoba túrára lehet menni. Két nap 12.500 Baht ( kb. 500 USD ) ez a legnehezebb fokozat, ( very hard only for professionals ) de a képek alapján kb. olyan mintha Zsujtán lemennék a Hernádhoz a kisúton. 

Valamit csak találok.

Stoppolni próbáltunk Juannal, halálra ijesztettük az embereket, fogalmuk sem volt mit akarunk, dugót, felfordulást okoztunk ebben a mennyei rendben.

Az emberek eszméletlen kedvesek, a gondolatomat kitalálják, rám mosolyognak, kezet ráznak, tényleg örülnek nekem. Csiang Maiban már csak 300 B kb. 10 Usd a szállás, állítólag Laoszban 1-2 dollár lesz. Az utcán 1 dollárért degeszre eszed magad.

Juan elment ma, megint egyedül fogok utazni. Tegnap találkoztam megint Sabine-nal, a német gyáros nővel, és életemben először groteszk módon, úgy hogy háromszor is voltam az USA-ban, mégis itt Chain Maiban, Thaiföldön tettem be a lábam először StarBucks kávézóba.

Mindegy. Reméltem Sabine tud nekem kocsit vagy quadot keríteni, de őt csak az üzlet érdekli. Mindenesetre meghívott Délkelet-Ázsia legnagyobb café-lattejára. Nevetett, hogy én pár nap alatt többet láttam és tapasztaltam Thaiföldből, mint ő 22 év alatt.

Tegnapelőtt egy buddhista kolostorban aludtam Maehongson-ban. Nagyon szépeket álmodtam a kőkemény fapadlón heverészve. Hullafáradtan érkeztem a hánytató hat órás út után a hegyeken keresztül, és véletlenszerűen telepedtem le egy utcai kifőzdében egy kedves nő, Anne mellé, akit csak akkor vettem észre, amikor megszólított.

Anne egy kávézó tulajdonosa itt Mae Hong Sonban, aki mint kiderült múlt hónapban épp Budapesten járt. Fintorogva mondta, hogy őt csak Kelet-Európa érdekli, ott kalandozott mintegy egy hónapig. Ez kedves megleptésként ért, főleg azok után, hogy az emberek errefelé nemigen hallottak "Hán-gá-lijáról". Bár olyannal is találkoztam, aki önérzetesen mondta, hogy az iskolában ők is tanulnak földrajzot. Mindesetre Anne-t pár perc alatt meggyőztem, hogy legközelebb ha nem is nyugatra, de északra látogasson el Európában, ha igazán különlegeset akar látni és hosszan ecseteltem neki a Lappföldnek nevezett csodát.

Anne meghívott, aludjak nála, de aztán kiszámolta, hogy a házához száz plusz-mínusz tíz fok vezet, így második lehetőségként felvetette, hogy miért is nem alszom a kolostorban, a Watban. És így esett, hogy mint kicsi székely Mózsi nagy meseországban egy fél órán belül egy nagy vendégszobában találtam magam kolostorban, ahol kérdés nélkül öt kamaszkorú szerzetes túlvilági mosollyal az arcán teljesítette a kívánságaim, leste az óhajom. Olyan volt, mintha a legkisebb törpével közöltem volna, hogy Hófehérkével szeretnék beszélni. A kapunál egy nagyon fiatal gyerkőc strázsált, aki aztán kézből, kézbe adott, mire egy idősebb szerzetes megadta a végső rábólintást. Pedig egyik sem beszélt egy kukkot sem angolul.

Megható, felemelő érzés volt.

Reggel nyolckor az egyik már itatott, a másik etetett, a harmadik a WC-t propagálta, negyedik a székem studírozta, míg az ötödik a legnagyobb és legizmosabb csak állt és szépen mosolygott rám, majd megkérdezte, hogy működik-e a szerszámom. Ez övön aluli kérdés volt, de mivel elég jól beszélt angolul és komolyan érdekeltnek tűnt készséggel válaszoltam a kérdéseire.

Sokkal inkább, mint annak a zsidó lánynak, aki Bangkokban első este ugyanezt kérdezte. Neki csak annyit mondtam, hogy regisztráljon a Golden Gate oldalon és megtudja. Jeruzsálemi ortodox zsidó lány lévén, előfordulhat, hogy megbántottam ezzel a válasszal. De Malki nem hagyta annyiba, kíváncsi volt, hogy a barátnőm, ha egyáltalán van nekem, mit szól.

Tegnap Maehongsonban, mivel nem adom fel és azért is kiderítem, hogy van-e ökoturizmus Thaiföldön, egy nagylevelű fa tövében heveredtem le a folyóparton, majd arra ébredtem, hogy hirtelen sokan vagyunk. Lámpát felkapcsolva felfedeztem, hogy éppen egy tíz centi széles hangya autópályára feküdtem rá.

Nyilván buddhista hangyák voltak, mert Afrikában hasonló esetben már éppen a csontot rágták a tíz lábujjamon Némában Aurore Bulez belga orvosbarátnőm bérelt házában. De az egy másik történet.

Vakarózva ugyan, de továbbálltam, ezúttal egy fészer alatt húztam meg magam egy vasbeton fautánzatú padon. Kutya veszett ugatására többen is megjelentek a fekete semmiből. Héttől nyolcig kukkot sem értő emberekkel értekeztem, majd abban a hiszemben, hogy megállapodtunk abban, hogy senkinek sem ártok itt, nem félek és tőlem sem félnek, álomba ájultam.

Kilenckor rendőr és turistarendőr ébresztett. Tízig beszélgettünk, aggódtak, hogy a fészerben nincs WC, víz, kaja ésatöbbi. Megnyugtattam őket, hogy nálunk szokás kint aludni a fűben és, hogy nem félek a csúszómászóktól, majd tovább ájultam a következő verejtékes álomba.

Hajnalban zajt hallottam, kinyitottam egyik szemem, de gyorsan be is csuktam, mert az egyik sárkányt láttam a kolostorból éppen fölém hajolni. De a sárkány lágy női hangon szólt hozzám, így újra ki merészeltem nyitni a szemem. És valóban, csak egy parasztasszony volt hihetetlenül kikészített arcbőrrel, maszkban, kalapban, sarló-kaszával a kezében. Az itteniek jobban félnek a naptól, mint a gyehenna tüzétől.

Visszafelé a városba lestoppoltam egy lassan haladó motoros földművesembert és mögé akaszkodtam. Ezzel nem kis feltűnést keltettünk. Még a rendőr is meghökkenten emelte fel a hüvelykujját. Majd reggelire narancssárga ropogós csirkeszárnyat és egyharmad ananászt fogyasztottam el akkurátusan két nagy pohár víz kíséretében.

Ma vacsorára két, öklömnyi harcibékát ettem alaposan feldarabolva és kisütve rizs, vegyes zöldség és hat! pohár víz kíséretében. Ennek a békának háromszögletű a feje, teknőcszerű fogai vannak és fejestől-belestől sütik és eszik meg. Hmmm. nagyon finom volt.

Maehongsonból a laoszi határra, Csiang Khongba csak úgy lehet eljutni, ha az ember visszamegy Csiang Maiba, ami mindössze hat órányi nyaktörő és gyomorforgató élmény. Hazai viszonylatban ez azt jelenti, mintha az ember Sátoraljaújhelyről Püspökladányba csak és kizárólag Budapesten keresztül tudna eljutni. A dolgot árnyalja természetesen, hogy itt az Alföld helyett kusza dzsungel borította hegység tornyosul a két pont között.

Így nekem sem maradt más, miután több ember felemelt mutatóujjal és hangon figyelmeztetett, hogy csakis Chiang Maion keresztül megy az út Laoszba, mint beadni a derekam és elkutyagolni a buszterminálra.

És ma olyan tapasztaltam, amit az elmúlt húsz évben még soha. Maehongsonból kisbusszal akartam visszajönni Chiang Maiba, hogy holnap innen mehessek tovább Chiang Kongba, a laoszi határra. Jegyet váltottam, de már csak a leghátsó sorba 10. helyre szólt. A sofőrrel próbáltam megbeszélni, hogy helyet cserélhessek valamelyik, 1. vagy 3. számú utassal.

A harmadik nemet már üvöltötte ez az egyébként hihetetlen jó modorú ember. Egy darabig tétlenül álldogáltam, majd a 3. számú utas érkeztével a probléma megoldódni látszódott. A 3. sz utasnak mindössze egy baja volt, hogy miért pont a napon kellett megtörténnie ennek a pár másodperces beszélgetésnek.

Mosolyonom kellett, mert hirtelen elképzeltem, ahogy a thai gestapo úgy kínozza a thai bűnözőket, hogy a legszebb szigeten a vakítóan fehér fövenyen tartják őket fogva, a parton kell heverészve és koktélt iszogatva kell letölteni a tíz faktor barnulásnyi ítéletüket, miközben a mindenre elszánt őrök terepszínű napernyők alól kíméletlenül mosolyognak rájuk.

A 3. sz utas beszállt hátulra. A sofőr megint üvölt velem, ezúttal az anyanyelvén, mire én mosolyogva tudakoltam, mi a baj ? " You, you áál the ploblem ! You too much ploblem !" Én erre feltornásztam magam a székbe, megkértem, hogy a székem tegye be hátra, mire ő bevágta a tolóajtót, és előrement a sofőülésbe, folyton azt üvöltve hogy, " You, you áál cancel ! Cancel ! Cancel ! "

Erre én kinyitottam a tolóajtót, beemeltem az ölembe a széket. A sofőr ki akart szállni, gondolom újabb tüdőtágító gyakorlatra, mire a tőlem telhető legkenetteljesebb pofával, amire apukám szerint csak egy katolikus pap és a nemrégen megmérgezett Buksi kutyánk volt képes, hangosan, de ellentmondást nem tűrő hangon szóltam: " And you, you drive and shut the fuck up ! "

Erre engedelmesen ingatta előre és hátra a fejét, elindultunk és hat órányi kellemesen hánytató út után kidobtam a székem majd magam is a Csiang Mai-i buszterminálon. Az utasok mindeközben zavartalanul fészbukoztak okostelefonjaikon, sem véleményük nem volt, sem hajlandóságot nem mutattak, hogy segítsenek.

Az út közepe felé a 2. számú utas, egy kamaszlány, de az is lehet, hogy háromgyermekes anyuka, errefelé soha sem lehet tudni, hátrafordult, és azzal a kizárólag kétéves angyalokra jellemző mosollyal az arcán a kezembe nyomott volna, ha nem éppen két kézzel fogom, kapaszkodom a székembe, egy nagy pink rágót és közben rám kacsintott. " Fol you!" Ezzel a lelket illető béke helyreállt.

A Csiang Mai buszterminálon ismerősek már a kofák, előre integetnek, nevetnek, örülnek nekem. Megrázom magam, lerázom magamról a hat óra nehézséget és irány a belváros. A majd egy órányi séta nagyja gond nélkül megy, mindössze arra kell figyelnem, hogy ne üssön el senki, mert természetesen az úttesten haladok.

Hamarosan közeledik a veszélyes híd, ahol nagyon nehéz átkelni kerekesszékkel. Kétszer három sáv. Egy a gyalogosoknak, de az lépcsővel kezdődik és végződik. Egy a robogósoknak, de ott nem férek el ha jönnek szembe, márpedig mindig jön szembe pár száz robogós. Egy az autóknak, ami a két másik sáv miatt elég keskeny. A sávok fél méter magas vasbeton fallal vannak elválasztva, azaz a használatuk egyértelműen vagylagos, közben nem lehet váltani.

Én az autókkal szemben haladok. Ez egy veszélyes türelemjáték, mert a kocsik a perem mellett haladnak, nekem pedig hatvan centi kell az áthaladáshoz. Folyamatosan keresem a szemkontaktust minden sofőrrel, így egyesével bírom rá őket, hogy lassítsanak, irányt váltsanak, hogy én is elférhessek. Tanulékonyak az itteniek. A hátul jövők nem tudják mi a fene történik, de már előre nyílik szét a sor. Muszáj szemből mennem, hogy legalább lássam, ki fog elütni. Általában nagyon óvatosak és lassúhajtók errefelé a sofőrök, nagyon ritka a baleset, villogó mentőt vagy rendőr még nem láttam.

A Lek vendégházban a tulajdonosnő nagy örömmel üdvözöl, és máris elkezdi építeni a majd harminc centi magas peremhez a „rámpát”. A rámpa betontérkőből készül, egyetlen baja, hogy azt használva biztos a pofára esés.

Ezért amikor elkészül, Stpefannal a férjével hosszan méltatjuk, dicsérjük, majd amikor a nő elfordul, Stefannak intek, hogy gyorsan, gyorsan, ő hirtelen megragad és felránt a lépcsőn és fentről újra dícsérjük a munkát. Így mindenki boldog. Szörnyű lenne, ha a nő elvesztené az arcát, mert rossz rámpát épített.

És most a Lek vendégházban vígasztalódom Csiang Maiban egy üveg megérdemelt Coca-Cola mellett és próbálom kitalálni, hogy a tulajdonosnő, aki feltehetően, sőt biztosan nagykorú, mert a francia férje Stephan olyan hatvan körüli lehet, néhány pohár sör és whiskey után éppen angolul, franciául vagy thaiul beszél, de az is lehet, hogy burmaiul, ha egyáltalán van olyan nyelv, mert onnan származik. És holnap kezdődik a hadakozás elölről, mert egy másik, még be nem idomított buszos bandával utazom Csiang Khongba, a laoszi határra.

folyt. köv. remélhetőleg.

A szokásos alapossággal tervezem meg ezt a napot is. Felkelek, amikor felébredek, illetve általában hagyok magamnak egy fél órát az ébren álmodozáshoz. Évek óta rászoktam, hogy ébredés után még egy ideig, hol percekig, hol órákig félig ébren, tudatosan álmodom, míg bebútol az agyam.

Valami rémlik, hogy tegnap vettem egy jegyet a délután egy órás buszra, úgyhogy összeszedem magam, lezuhanyzom. A zuhanyzás nem egyszerű a Lek házban. A fürdőbe befelé nyílik az ajtó és pont akkora hely van odabent, hogyha felteszem a két kiskereket és behúzom magam, éppen kitöltöm a helyet. Kifelé sokkal nehezebb, mert bentről is van egy kb. tíz centis padka, amit vizes kézzel és hajtókarikával nehéz abszolválni.

A mosdókagyló jobbra és hátul van, így mindennap kétszer fogmosás ászana van. Agymunka is a fürdőhasználat itt, mert mindent be kell vinnem egyszerre, semmit sem ejthetek el, mert nincs hely, hogy lenyúljak érte. Természetesen nincs zuhanyszék és nem a székben zuhanyzok, mert a csövek megtelnének vízzel és a kárpit sem száradna ki egyhamar. A WC-n ülve csapatom a testem a jóleső hideg vízzel. De ahhoz először el kell érni a zuhanyrózsát, ami mindössze az ízületeim nyújtásával megoldható, de a nehezebb a csap megnyitása, ami nagyon magasan van.

Egy kézzel kapaszkodok magam mögé, egy kézzel nyújtózom a rózsa irányába, és egy kézzel a szemközti falnak támaszkodom, hogy ne a WC alatt végezzem. Szárazon még csak-csak megy, de vizes testtel mindez tényleg akrobatika. Miközben folyton arra figyelek, hogy a lábam ne verjem be, ne vágjam el, ne szúrjam meg valahol, és imádkozom, hogy a WC ülőke erős legyen, mert volt már olyan, hogy az utolsó, a legnagyobb erőkifejtés pillanatában megadta magát, és én egy pillanat alatt a földön találtam magam összecsomagolva, préselve.

Mivel ez már a harmadik alkalom volt itt ebben a fürdőben, pikk-pakk ment minden, és tizenegykor már kint találtam magam az utcán az Arcade buszpályaudvar felé ballagva. Egy dologtól tartottam mindössze, attól a három részre osztott hídtól, de a thai sofőrök megint átmenőjegyet kaptak. Szörnyű a forgalom, és mindenki pont az én arcomba pöfög ki. Sürgősen ki kell szabadulnom a nagyvárosok szorításából. Az LP ( Lonely Planet útikönyv ) szerint Chiang Mai egy elbűvölő, „charming city”. Esküszöm, bármelyik magyar vagy román ipari város tízszer megkapóbb ! Lehet, hogy ezelőtt harminc évvel az volt, de manapság főleg a forgalom és a borzasztó egyszer használatos eldobható giccs építészet jellemzi. És a rengeteg turista. Akiket az Arcade felé bandukolva négy perc alatt magam mögött hagyok.

A busz ezúttal közepes nagyságú, én pedig nem bocsátkozom a szokásos üléscsere vitába, hanem időben felkapaszkodom, megmászom a lépcsőt, feltörlöm a lábnyomokat és a sofőr mögötti helyen helyet foglalok. Természetesen jönnek és egyezkedni próbálnak, mutogatják a jegyeket, lobogtatják au utaslistát, de én a fülem botját sem mozdítom, csak összeteszem a kezem a mellem előtt és köszönetet rebegve hajlongok párszor. Sima ügy, az utasok sem törődnek velem a továbbiakban. Azaz vagy egy óra elteltével az 1D utas, egy kedves nagymama megkínál gyümölccsel. Kemény barack és zöldszilva keveréke, ízre inkább csípőspaprika, ráadásul jó bőven cukorba mártva. Hihetetlen támadás az ízlelőbimbóknak, háromszor próbálkozom, majd köszönettel feladom.

A busz egy, másfél óránként megáll, feleúton negyven percre, mindenki leszáll, rohan a WC-re, eszik, iszik. Velem senki sem foglalkozik, azaz nini, mégis, egy nő kintről egy üveg vizet lobogtatva vág a szemével felém. Köszönöm még nem kérek. A következő megállónál már nem kérdez, csak a kezembe nyom egy üveg vizet. Megköszönöm szépen.

Kár, hogy itt nem lehet megérinteni az embereket, a nőket különösen nem. Főleg nem a fejüket és a lábukat. Lábbal mutatni bármit is, akkora sértés, amit európai el sem tud képzelni. Útközben feltettem a lábam a korlátra, mire az utaskísérő riadt döbbenettel intett, hogy azonnal vegyem le. A talpat mutatni nagy sértés. Egy csomó mindent nem értek még, de a kisebb dolgokat nyilván elnézik a barbár turistáknak.

Thaiföld puha, esztétikus ország, nyugodt, szelíd lelkű, adott esetben végtelen türelmű emberekkel.

Este nyolc körül a busz megáll egy sarkon, mindenki leszáll. Tekergetem a fejem, vajon merre lehetünk, közlik, hogy ez Chiang Khong, a határváros, nincs buszpályaudvar, csak egy „buszmegálló” itt a sarkon. A szokásos ováció fogad, pár suhanc közelről méreget. Palacsintaszagot érzek.

A palacsinta isteni Thaiföldön. Az eddigi legjobbat a Khao San road sarkán ettem, valami boszorkányos ügyességgel nyújtott ott egy asszony a tésztát, géppuska sebességgel szeletelte a banánt, sütötte, hajtogatta, locsolta sűrített tejjel és csokoládéval, majd szeletelte és adta az ember kezébe. Még Malki, az ultra-ortodox jeruzsálemi zsidó nő is majdnem elcsábult az illatától.

Eszem egyet itt a sarkon. Ez a második legjobb eddig. Miközben a szokásos lassúsággal tömöm a buci fejemet, egy nő tűrhető angolsággal faggat. Gyermekkoromban „nyammogónak” is csúfoltak, mert már akkor is lassan ettem, ha nem volt határidő szabva. A nő egy Dawn nevű amerikai fószernek az élettársa, vendégház tulajdonos, de saját bevallása szerint sem lenne alkalmas a hegy tetejére épület ház nekem. Átmegyünk az úton, Dawn bácsi egy pickup utasülésén gubbaszt. A nő viccesen közli velem, hogy Dawn az ő rabszolgája már vagy hét éve, „if you know what I mean”, azaz, ha értem, hogy ő pontosan mire gondol. Hogyne érteném Dawn bácsi elégedett, álmos, trópusi tespedtségbe fülledt arcát elnézve. Down hetven és nyolcvan közötti lehet, a nő harmincas, a felállás tipikus. Kifaggatom Downt a helyi viszonyokról. Kambodzsa a kedvenc országa, Laosz szerinte nagyon fejletlen, készüljek fel minden rosszra. Természetesen Dawn szerint Vietnam az ördög országa. Persze, lehet, hogy ő is harcolt Vietnámban. És Kambodzsában. És lehet, hogy Laoszban is. Megmutatták merre van a legközelebbi kolostor és elváltunk.

Még kissé törékeny önbizalommal közeledtem a kolostorhoz, ami Dawn szerint közelebb volt, mint a legközelebbi SevenEleven, a helyi közért. Imádom a thai kolostorokat, az egész rendszert. Itt tényleg lehetséges a vándorlás, a zarándoklás, mint a középkorban a jó öreg Európában. Egy szál semmiben és egy peták nélkül be lehetne járni az egész Thaiföldet és még ki tudja mi mindent.

Az asszonyok az udvaron az imaterem mögött éppen a vacsorát készítették elő, én pedig csekély unszolás után felcsaptam főkostolónak. Kedvencem egy puha, rizsből főzött knédli-szerű csúcsos fehér fánk, gyümölccsel a közepében. Ebből meg tudtam volna enni egy tepsivel.

Az Istentisztelet, vagy inkább Buddhatisztelet végeztével egyenesen egy idős szerzeteshez intéztem a kérdést, hogy alhatnék-e itt ? Természetesen igen, hozták is a szőnyeget, mutatták, hogy melyik nyitott pavilonban fekhetek le és hogy merre van a WC. Mivel egyedül voltam a pavilon kellős közepén ágyaztam meg, éjjeli asztalkának odahúztam egy műanyag széket, lepedőnek pedig levettem valami vörös posztót az egyik polcról, amiről reggel kiderült, hogy zászló. És ott feküdtem és aludtam a Mekong partján egy gyönyörű pavilonban. Reggel néhány pillangó berepült, némelyik akkora volt, hogy legszívesebben felpattantam volna a hátára és huss, meg sem álltam volna a mennyországig.

Azt megfigyeltem, hogy sokszor, amikor gyalogolok sárga pillangók követnek, röpködnek köröttem, mint delfinek a hajók körül.