„Alapvetően a kölcsönösségről szól”

Miskolc - Mi lehet ma a színház értelme és haszna? – erre keresi a választ a SziTu (Színház és Tudás) nevű program.Az Új Széchenyi Terv által támogatott projektben tizenöt oktatási intézményből közel ezer, 4-18 év közötti helyi fiatal vesz részt különböző foglalkozásokon. A SziTu a független színházi világból (Stúdió K, Hólyagcirkusz Társulat) érkezett Rácz Attila dramaturg szellemi gyermeke. Vele beszélgettünk.

Sok színházban keresik a választ arra, hogy mire használható a színházi nevelés. Mi az önök célja: a Miskolci Nemzeti Színház számára nevelnek új közönséget, vagy általában a színház megértésére és használatára készítenek fel?

Rácz Attila: Mindkettő igaz. A mi programunk alapvetően a kölcsönösségről szól. A szakmánk és az új generáció most egyszerre és együtt kap lehetőséget a színház értelmének, funkciójának, hasznának, értékeinek újragondolására. Olyan közös felfedezés ez, amelyben mindkét fél gazdagodik a másik szempontjai által. Hogy mi a színház, erről örök vita zajlik, sokféle tudást és tapasztalatot szerzett már az emberiség róla. A színházi alkotók számára a színházi nevelés folyamatos önmeghatározási és megújulási kényszert is jelent: kik vagyunk, mit akarunk, hogyan és milyen keretek között, kiknek csinálunk színházat ott, ahol éppen dolgozunk. Ebben a programban sokféle módon tudunk közelíteni ehhez a problémakörhöz, és nemcsak azt vagyunk képesek megmutatni, hogy a mienkhez hasonló repertoárszínházakban miként gondolkodnak hagyományról és haladásról, de azt is, hogy milyen más színházi formák és útkeresések léteznek. Olyan fontos, független társulatok bemutatóit hoztuk és hozzuk el, mint a színházi nevelésben úttörő Káva Kulturális Műhely, vagy a Krétakör és a Szputnyik. Meggyőződésem, hogy a kőszínházi és a független színházi kultúrának egy ilyen programban is találkoznia kell, ezeknek az értékeknek egységesen kell formálniuk a színházszerető közönség ízlését.

Mi az az alap, amire építkeznek: amikor önmeghatározásról, és megújulási kényszerről beszél, hogyan gondol a saját színházára? Mit jelent a színház önöknek, akik csinálják?

Rácz Attila: A miénk egy állandó társulattal rendelkező többtagozatos műhely, amelyik magyar és világirodalmi drámai értékeket repertoárdarabokon keresztül közvetít, zenéstől a prózai művekig, könnyedebb művektől a fajsúlyosabb darabokig.

Ez technikai leírása a színháznak, de milyen színházeszmény számára jelenti ez a kereteket?

Rácz Attila: Népszínházi eszménynek mondanám. A közönségünk rétegzettsége a helyi társadalom sokszínűségét mutatja. Sokféle ízlésbeli igény kielégítésére vagyunk képesek, másrészt az ízlésbeli szóródás mellett is tudunk érvényes, a saját életünkre vonatkozó kérdéseket feltenni. Az az ideálunk, hogy a közönségnek minőséget kell kapnia, és az a célunk, hogy a színházlátogatás minden esetben intellektuális tevékenység legyen. A minőség garanciája számunkra a saját, színházcsinálói sokféleségünk, másrészt például az a közösen vallott elvünk, hogy ragaszkodunk a drámai szövegekhez. De ebbe a népszínházi eszménybe az is belefér, amit a SziTu-ban modellezünk: a Miskolci Nemzeti Színház olyan hely, ahol az előadásokon túl számos más kulturális programot is létre lehet hozni – ezek a társművészetekkel összekapcsolódó felfedezések is újragenerálhatják a társadalmi párbeszédet arról, hogy mi van ma a színházzal, esetleg milyennek kellene lennie.

Miért éppen a színház legyen ilyen kulturális tér?

Rácz Attila: Mert mindig is az volt: találkozási hely. Egyfelől a város és a környék pezsgőbb, erősebb, nyitottabb kulturális programokra vágyik, másfelől itt vagyunk mi a még kihasználatlan kapacitásainkkal. Nem kisajátítás, vagy konkurenciaharc ez a mi részünkről, hanem együttműködési lehetőségekben gondolkodva a kulturális kínálat bővítése, és, ahogy mondtam: annak a folyamatos keresése, hogy mi minden lehet még színház, túl azon, aminek ismerjük, és aminek hisszük.

Szakmai vezetőként milyen elvárásai vannak a Színház és Tudás programmal szemben?

Rácz Attila: A színház művészei tizenhat foglalkozástípust vezetnek, de ezek által nemcsak mi adhatunk egy irányt, hanem a programban részt vevők közössége is. A fiatalok közvetlen tapasztalatokat szerezhetnek arról, hogyan gondolkoznak szakmájukról a színházi emberek, milyen módon vesznek részt a munkájukban, és ezáltal magához a színházhoz nyitottabb módon kerülhetnek közelebb a gyerekek. Megérthetik, hogy a színház folyamatos önmeghatározási helyzetben van és ez nemcsak művészeti probléma, hanem az élet része. Nekik is gondolkozniuk kell a saját élethelyzetükön. Megérthetik, hogy a jelenük és a jövőjük is függ attól a tudatosságtól, amivel részt kérnek és részt vállalnak a róluk szóló döntésekben. Erősebbekké válhatnak a hétköznapi kapcsolataikban és sokoldalúan artikulálhatják, mit gondolnak saját helyzetükről. Ha jól működnek a dolgok, mindez visszahat. Ezért a programokat úgy próbáltuk meg kitalálni, hogy a diákok által a saját alkotói folyamatainkban mi is erősödhessünk. Ha ez így alakul, elégedett leszek.

A programjuk megtartotta a színházi nevelés eddig is használt elemét, a beavató színházat. Mibe avatnak be?

Rácz Attila: Egy nyitott szerkezetű előadást hozunk létre, amin keresztül demonstráljuk, hogyan működik a színház és hogy mi a problémafelvetése egy-egy klasszikus drámának. Azért fontos ez, mert a színház a folyamatos határátlépésekről szól. Figurákat veszünk magunkra, fikciós történeteket játszunk el, de egy ilyen előadásformában a nézők számára egyfajta kettős közelségben erőteljesen létezik a játszók szuverenitása is. Leginkább ez a kettőség fontos, amikor beavatásról beszélünk.

Nem nehezíti a dolgát, hogy Bertolt Brecht művét, a Kurázsi mama és gyermekeit rendezi? Brecht epikus színháza a nem hagyományos színházi nyelvet használja, a történet nem mai, az alaphelyzete nehezen fordítható le a jelen viszonyaira.

Rácz Attila: Nem nehezíti a dolgomat, hanem könnyít a helyzetemen. Igaz, Brecht középiskolai törzsanyagként nehezen emészthető és sok interpretációs probléma adódik ezzel a darabjával is, hiszen a brechti életmű egy létező irodalmi és színházi kánon kereteit feszíti szét. Persze, egyfelől didaktikus, hogy a történet középpontjában egy vallásháború áll, de jó anyag ahhoz, hogy olyan problémákról beszéljünk, amik újra és újra véleménymondásra késztetnek. Mi a hit, a tolerancia, hogyan viszonyul egymáshoz állam és egyén, mi a lázadás és mi a megalkuvás. Ezek nagyon is velünk élő dolgok, a róluk szóló diskurzus összekapcsolhat bennünket a színházi nevelés közegében.

Bujdos Attila

A Színház és Tudás programról a SziTu honlapjáról is tájékozódhatnak.