Nagy Bendegúz Lóránd útinaplója – „Szájtátva bámulnak rám az emberek”

Miskolc, Laosz - Nem kis feltűnést keltett a kerekes székes, miskolci utazó, amikor egy kis, laoszi faluba ért.

Nagy Bendegúz Lóránd Thaiföld után Laoszba „gurult”, élményeiről írt útinaplóját folytatjuk.

A házban lakók körbevesznek, minden mozdulatom figyelik, elismerő morajjal nyugtázzák, ahogy a hálózsákot beletuszkolom a tokjába, majd egész kicsire összepréselem. Nem beszélnek sem angolul, sem franciául, amikor rájuk köszönök és szólok hozzájuk, csak néznek azzal az átható rezzenéstelen tekintettel. Ilyen szempontból teljesen mások, mint a thai emberek. Ők akkor is törekedtek valamiféle kapcsolatfelvételre, amikor a nyelvi eszközök kifulladtak. Olyan kíváncsi vagyok, hogy vajon mire gondolhatnak? Nyilván Zsujtán sem lenne túl természetes, ha valaki a kert sarkában egy afrikai kerekes székes embert találna.

Lehervad a mosolyom

Eszembe jut, hogy nem ártana hólyagkímélő üzemmódra váltani, azaz pisilni. Az egyik fiú készségesen invitál be a házba, de odabent lehervad a mosoly az arcomról. Olyan a ház belseje, mintha egy mókás építész az egyiptomi piramisba beleépítette volna a Macchu Pichut és a végére odaszúrta volna a vécét. Sebaj, előveszem a mobil zsebvécét, ami 2011 nyarán aktív korában tejes dobozként szolgált Észtországban. A tetrapak dobozok az eredeti funkción kívül sok mindenre alkalmasak. A tyúkudvar sarkában elintézem a dolgom, megöntözöm a kertet.

A srác közben hozott nekem egy vödör vizet, megmosakszom, megmosom a fogam, közben habos fehér mosolyt villantok a körülöttem ácsorgókra.

Összeszedem a dolgaim, fellendítem a zsákot a hátamra és elindulok. Nam Keung még 24 kilométer. Ha belehúzok, ma oda is érek. Az út szélén házak sorjáznak. Többnyire lábas deszkaházak, nyári konyhával, madzagra kötött tyúkokkal, kosár alá bújtatott kakasokkal és mindenhol szájtátva bámuló emberekkel. Úgy érzem magam, mintha a holdról érkeztem volna, amerre járok, a falvakban egyszerűen pár pillanatra megáll az élet.

Az aszfalt első osztályú minőségű, csak éppenséggel hullámvasútra hasonlít. Az egyenes és vízszintes utat Laoszban még nem találták fel. Ez az elméletem a továbbiakban a hánytató buszos utakon teljességgel beigazolódni látszik.

Lenyűgöző a táj

Nyolc körül kezd kutyamelegem lenni. A tegnap izzadt, majd éjjel csatakos ruháim újra friss izzadtságban áznak, minden rám ragadt. A táj lenyűgöző, balra a Mekong kanyarog, jobbra nyaktörő, áthatolhatatlan dzsungellel fedett smaragdzöld hegyek, amelyeket néha egy-egy folyó kanyargó medre szakít meg. A távolban a hegyek párába vesznek bele, néha kisütő nap hihetetlen fény és árnyjátékkal ajándékoz meg.

A Mekong medrét helyenként termeszvárszerű, fekete sziklazátony rendszerek szaggatják meg, a túloldalon a hegyek derekában Thaiföld aranytemplomai csillognak. A zátonyok sokszor inkább dühös, fekete sárkányfarkokra emlékeztetnek. Isten óvja az errefelé hajózókat!

Nyolc körül egy boltnak látszó fekete lyukban vizet veszek 2 ezer kipért. Tíz körül egy faluban főtt kukoricát árulnak. A gyomrom követelőzik, megállok. Egy lányka mutatja, hogy egy zacskó kukorica, 5 ezer kip. Mutatom, hogy egyet kérek ezerért. Látszólag rendben, békésen majszolgatok a napon. A sót nem ismerik errefelé. Fizetnék, de a lány ötezret akar. Pár perc higgadtan mosolygós vita után természetesen ő győz, én pedig bekebelezem az egész zacskót, miközben öregasszonyok állnak körül, és fogatlan szájjal kárálnak, majd hahotáznak valamin, aminek a tárgya nyilván én vagyok. Pár házzal odébb megöntözöm a kukoricát egy doboz Pepsivel négyezer kipért, és máris készen állok egy fél napos menetelésre.

A távolban nagyon meredek emelkedő képe kezd kirajzolódni. Bajban vagyok, ezen biztosan nem tudok felmenni. Eszembe jut a legújabb sportág, a motoros szörf. Megállok. Jönnek, mennek a motorosok, de mind nagyon gyors, legalábbis a lao időhöz képest. Megjelenik egy öregúr két fonott átalvetővel a robogón, a gyalogos sebességnél alig megy gyorsabban. Leintem, elmutogatom, hogy mit szeretnék, és máris araszolunk felfelé a szerpentineken. Az öreg szivar boldogan tekintget hátrafelé, elismerően bólogat, pipával a sárga agyarai közt mosolyog rám.

Négy sült halfej

A tetőn leválok róla és szélsebesen gurulok lefelé, fénysebességgel előzöm meg az öregurat, majd a következő emelkedőn megint rácsatlakozom, és ez így megy vagy egy órán keresztül, míg át nem kelünk a hegyen és lankásabb vidékre nem érünk.

A bozótból mellém szegődik egy szikár alak. Négy sült halfejet visz egy zacskóban. Nyilván félnótás, mert nincs motorja. Mellém szegődik és megkezdődik a végtelen vigyor-kommunikáció. Állandóan tolni akar, nem akarja megérteni, hogy itt nem szükséges. Majd kap ajándékba egy meredek emelkedőt, ahol tolhat. Megölelve köszöni meg a lehetőséget. Én közben az egyik halfejjel szemezek, mert megint megéheztem, de nincs pofám kérni, nyilván mind nekem adná. (Folytatjuk)

Nagy Bendegúz Lóránd útinaplója – „Küldöm a meleget, abból itt van elég”

Miskolc, Thaiföld – Nemrég mutattuk be portálunkon Nagy Bendegúz Lóránd miskolci világutazót, aki 7 nyelven beszél és közel 80 országban járt már. Teljesítménye azért is csodálatraméltó, mert a messzi tájakat keres székben ülve fedezi fel. Legutóbbi beszélgetésünkkor mesélt arról, hogy ősszel a Közel-Keletre és Kelet-Afrikába indul, és ha megérkezik, útinaplót küld nekünk.