Gyurmarizs zöld, kusza masszával

Laosz, Miskolc - Nagy Bendegúz Lóránd, a miskolci, kerekes székes világutazó folytatja útját Laoszban. Muang Momba szeretne eljutni.A katonák főznek, sütnek, mi eszünk. Bun Jun pár szót beszél angolul. Szerinte nem kellene északabbra mennem hajóval, de én akarok. Muang Mom, majd onnan Muang Moeng lenne a célpont. Ez utóbbit úgy kell kiejteni, hogy az ember ütközésig előretolja az alsó állkapcsát, ráharap elölről a felső fogsorra, de még előtte megkéri az egyik katonát, hogy pont ebben a pillanatban jó erősen vágja gyomorszájon. A hang ami kijön, az Muang Moeng.

Semmi sem biztos

Nem értem pontosan, de innen taxival kellene mennem egy másik kikötőbe, és onnan két hajóval tovább a célpontig. De ez nem biztos. Laoszban semmi sem biztos, és az is nagyon-nagyon lassan fog bekövetkezni. Először ebédeljünk, majd aludjunk, utána beszélünk, zárja le a vitát Bun Jun. Kérdezi, hogy bírom-e a lao kaját, ettem-e már helyi talponállóban? Nem tudom, majd kiderül, csak azért fohászkodom, hogy ne a hajón derüljön ki!

Először eszem gyurmarizst, vagy ragacsos riszt. Egy kis, rostból fonott kosárkában, koszos gézbe tekerve szolgálják fel. Bele kell csípni, egy darabot kitépni belőle, tenyérben meggyúrni, és máris lehet vele mártogatni. Tányérban zöld, kusza, darált növényi massza van, azt kell mártogatni. Nem elviselhetetlenül csípős és furcsa az íze. Csak a látványa emlékeztet valami szörnyű, nem asztalra való dologra. Utána oishit iszunk, narancssárga, karamellízű, thai, zöld teát.

Ebéd után, míg a helyőrség durmol, én egy kicsit körülnézek itt Ton Pheungban, majd délután elindulok egy másik kikötőbe. Nem kell sietni, ez a lao idő lényege. Sesesüse, jut eszembe. Senkinek sem sürgős semmi.

Az egész helység pár poros utca. A legérdekesebb az iskola. Hatalmas, fás, füves zöld terület több száz kergetőző, egyenruhás iskolással meghintve, akik egyre szűkebb köröket nyargalva érkeznek meg hozzám. Grimaszolnak, produkálják magukat, a nagyobb lánykák szégyenlősen bújnak össze, majd amikor felemelem a kamerát, szétrebbennek. A legkisebbek kutyakölykökkel egyetemben a lábam és a szék alatt mászkálnak.

Tornaóra is zajlik közben a láthatatlan vonallal jelzett focipályán. A tornatanár nagy lendülettel mutatja meg, hogy kell profi módon végrehajtani egy szabadrúgást, repül a labda, repül a papucs, őmaga pedig seggre esik, de természetesen ezen itt nevetni illik. A focipályán vagy 102 ember tartózkodik, de ettől a meccs színvonala semmiben sem marad el a hazai NB1 megszokott színvonalától.

Egy kukkot sem ért

Robogós, zöld maszkos, rózsaszín selyemnapernyős és kesztyűs, szigorú tekintetű tanárnő érkezik szemből, kérdőre von, hogy mit keresek itt. Ugyan egy kukkot nem ért a szavamból, de elfogadja a választ, félrehúzza a maszkot, mosolyog és int, hogy maradjak nyugodtan, amíg jólesik. Én is így gondoltam, köszönöm szépen azaz széken.

A délután az őrsön lassan telik, Bun Jun kapitány egy csomag fogpiszkálót elhasznált már, de még mindig van mit piszkálni. Mintha legalábbis három fogsora lenne. Majd egy órán keresztül vágja és manikűrözi a katonák tekintetének kereszttüzében a körmét. Jogos, mert ha jobban megnézem őket, az ápolt kéz és láb egyetlen rangjelzés itt a támaszponton.

Az egyik katona, lehet, hogy büntetésképpen egy damilból font hálót fejt vissza bogról-bogra. Nézni is idegtépő, de ő csak mosolyog hozzá. Csomóról csomóra halad, megnyomkodja, megrágja, majd az egyik hosszú körmével addig piszkálja a damilt, amíg az meg nem adja magát.

Akkor elégedetten bólint, és kezdi újra. Estig a haladás szemmel nem látható. És eszembe jut, hogy a Mekong feletti fedett fészerben korábban halászokat láttam hálót fonni. Remélhetőleg a háló hosszabb utat is megtesz, mint a fészertől az őrs teraszáig.

Bun Jun először 500 bahtért vinne el az állami kocsival Muang Momba, amit hosszan tartó alku után sikerül feltornászni 1000 bahtra. Na ne, inkább gyalogolok. A nap korongja vörös izzva fullad bele a Mekongba.

(Folytatjuk)