Úgy tűnik, ma már nem lesz hajó

Laosz, Miskolc - Nagy Bendegúz Lóránd, miskolci, kerekes székes világutazó laoszi útinaplóját folytatjuk. Bár nagyon szeretne, de még mindig nem jutott el Muang Momba.Hátulról a jól ismert keréksurrogás jelzi, hogy személyautó közeledik nagy sebességgel. Kiteszem a karom, és csodák csodájára megáll. Egy férfi és egy fiatal lány ül a viseltes luxus Toyotában. Nem értik, mit szeretnék, de Muang Momot igen, ezek szerint sokat javult a kiejtésem hasba vágás nélkül is. Valahogy megértetem velük, hogy én most beszállok a kocsiba, ők pedig vigyenek el oda, ahova éppen eredetileg is indultak. Vonakodva ugyan, de kötélnek állnak. Pár kilométer múlva egy keresztútnál megállnak, a férfi hátranéz, valamit mond, amiben Muang Mom is szerepel, legyint, majd balra fordul. Vélhetőleg most nagy szerencsém volt és elvisznek álmaim városába, Muang Momba.

Tíz perc múlva kimutat az ablakon a férfi. Muang Mom, Semmit sem látok, csak némi szemétkupacot és roskatag viskókat. Tekergetem a nyakam, mire ő megint legyint és tovább hajtunk, be egy kapun és megáll a bevándorlási hivatal épülete előtt. Itt kiszállok, megköszönöm szépen a segítséget és minden , amit Thon Peungban Bun Jun kapitány jóvoltából már egyszer átéltem, kezdődik elölről.

Ezt már ismerem

Bun Jun alteregója, a muang-momi kapitány miután nagy nehezen megértetem vele, hogy Muang Mongba szeretnék menni, kaján mosollyal közli, hogy innen nincs tovább út, de lehet, hogy lesz ma egy hajó. Azannyát, ezek összebeszéltek! Öregem, ezt a sztorit már ismerem, gondolom magamban. Az őrs előtt vagy háromszor tíz méteres betonplacc van, aminek nagy részét egy kocsi foglalja el, a többivel én gazdálkodhatok. Az őrs melletti petangpályán időnként valamelyik katona játszik, ha nagyon erőset dob, a vasgolyó kirepül a pályáról és néha nekicsattan a parkoló kocsinak, takaros, szabályos, pár centis horpadást produkálva, ami minden alkalommal nagy derültséget okoz az őrsön.

Az őrs előtti út olyan, mint a friss szántás, esélyem sincs a betonútról kimozdulni. Pár perc múlva felfedezek egy hatalmas talajgyalut, amint éppen a kertet borotválja, mert az úttal már végzett. Egy alacsony emberke néha megállítja, és láthatólag instrukciókkal látja el. Közelebb lépek, hátha tud nekem valamiben segíteni. Kiderül, hogy az illető építőmérnök és Odesszában tanult húsz évvel ezelőtt. Mindketten prímán törjük az oroszt. Ő laoval én angollal keverem, pótolom ki a hiányt. Felajánlja, hogy ha ma estig nem lesz hajó, a munka végeztével visszavisz Huay Xai-ba.

Éhes és szomjas is vagyok, vécére sem ártana menni. Egyik katonát pár perc alatt kiképezem, ő fog segíteni felmenni a három fokból álló lépcsőn. Nagyon ügyes, mindössze egyszer csókolom meg a padlót, ami itt tényleg jónak számít. Emlékszem, Thaiföldön egy benzinkúton, miután két megtermett alak már harmadszor teremtett a földhöz az egyetlen lépcsőfok miatt, feladtam abbéli törekvésem, hogy könnyítsek magamon, és sűrű bocsánatkérések közepette eloldalogtam.

Tornaóra a vécén

A takarítónő szépen hatvan centis ösvényt vág nekem a padlón heverő mindenféle holmiban a vécé felé és voilá, meg is vagyunk a mai napra. Azért a „voilá” ez esetben is komoly fizikai kifejtést jelent, a vécé megközelítése és használata felér egy középiskolai tornaórával.

„Átcsollányszilveszterezem” magam a vécére, legplasztikusabban így lehetne kifejezni. Még a takarítónő is azt kérdezi, hogy mi a fenének akarok én Muang Mongba menni, nincs ott semmi az égvilágon. Hát pont azért, a semmiért. Közben eszembe jut, hogy ma még alig ettem valamit, és a roppant kellemetlen érzés, amit odalent érzek, nem egyéb, mint egészséges, magyar éhség. Az egyik katonát megkérem, hozzon nekem egy banánt, hogy ne haljak éhen. Ő elővesz a zsebéből egy istentelen nagy köteg pénzt, aminek láttán nem kérdezem meg, hogy szálljak-e be a banánvásárlásba. A legkisebb pénzt odaadja egy kertészfiúnak, aki robogóra pattan, és fél óra múlva visszatér egy egész köteg banánnal. Isteni finom, megeszek belőle vagy két kilóval, de alig fogyott a füzérből. Öt körül Bun Jun alteregója jön nekem az előre betanult sablonszöveggel, hogy ma már valószínűleg nem lesz hajó, de holnap reggel biztosan… most már mérget vennék rá, hogy ezek ketten összebeszéltek. Megköszönöm szépen a fáradozását, de nekem vissza kell mennem Huay Xai-ba, mert várnak a kalandok itt Laoszban. Akkor még nem tudom, hogy gyakorlatilag ez a pár napos túra volt a laoszi időm legizgalmasabb része.

Az építőmérnök és csapata közben egy hatalmas Caterpillar földgyaluval elegyengette a földet a kapitányság körül. (Folytatjuk)