Nézőpont: A hatodik bugyor

Fura kettősség figyelhető meg abban, ahogy az elesett, magukra hagyott élőlényekhez viszonyulunk. Ha valaki kiposztol egy kivert kutyáról, kóbor macskáról készült fotót a Facebookon, boldog-boldogtalan megosztja, ezren kommentelik szánakozva, közben pedig átlépünk a földön fekvő hajléktalanon, lakattal zárjuk és önkormányzati rendelettel védjük a szemetünket a guberálók elől és megvetően nézünk az elénk toppanó koldusokra. Szendrei Péter jegyzete.

Egyesek még ideológiát is találnak mindehhez: az ember tud magáról gondoskodni, az állat nem, az ránk emberekre, van utalva. Irántuk felelősséget érzünk – embertársaink iránt legfeljebb megvetést.

Elmondok egy titkot: a hajléktalanok egy jó része önhibáján kívül került az utcára, a guberálók nem kalandvágyból kotorásznak más szemetében, és a koldusok sem azért alázzák porig magukat, mert lusta dögök, akik nem hajlandóak dolgozni a megélhetésért. (Vannak persze bűnözők, aki gyerekes anyákat, sérült embereket kényszerítenek az utcára kéregetni, de ez más tészta, az elesettek kizsákmányolóival szemben a büntetőjog eszközeivel kell fellépni.)

Vajon mi lehet a valódi oka annak, hogy egy macskát többre tartunk, mint ezeket az embereket? Talán az, hogy velük szemben biztosan tudjuk: „vagyunk valakik” – van otthonunk, s ha szűkösen is, de van ételünk –, vagy lehet, hogy önvédelemből vetjük meg őket, mert lehetséges jövőkkel szembesítenek bennünket? Nem tudom, de remélem, igaza van Danténak, és tényleg létezik a pokolban egy csendes sarok, amit csak az álszent, képmutató lelkeknek tartanak fönn.

- Szendrei Péter -