Független társulatból a kőszínházba

Miskolc - Simkó Katalin miskolci lányként tért vissza Miskolcra olyan művészek közé, akiket gyerekként sokat látott játszani ebben a színházban.Hogy mikor érezte azt, hogy színésznőnek kell lennie? Nem tudja megfogni a pillanatot Simkó Katalin.

Nagyon szeretett gyerekként színházba járni. Emlékszik is az első alkalomra – 7-8 éves lehetett – a miskolci Csárdáskirálynőre, abban is Seres Ildikóra. Talán akkor szeretett bele végérvényesen a színház világába, gondolkodik el. „Fura dolog, hogy ma azokkal dolgozom egy színházban, akiket annak idején a nézőtérről csodáltam: Máhr Ági, Péva Ibolya, Szegedi Dezső, Kerekes Valéria, Fandl Ferenc...”, jegyzi meg.

Ügyesen is rajzolt, így egy ideig úgy gondolta, hogy a rajzzal tanul tovább. De tizenévesen, már tudta, hogy felvételizni akar a színművészetire, majd, miután a Zrinyi Ilona Gimnázium rajz- és drámatagozatára is felvették, a drámát választotta.

„Kiskoromtól kezdve sokat jártam mesemondó-, versmondó, szépkiejtési versenyekre. A színházba pedig egyre inkább szerelmes lettem. És abba az érzésbe, hogy el lehet mondani valamit, valakiknek, ami számomra fontos. Tulajdonképpen a rajzoláson keresztül is ugyanez történik. Alapvetően úgy tartottak számon, hogy visszahúzódó vagyok, volt, aki nem is értette, miért ezt választom, miért nem a képzőművészetet. Aztán végül felvételiztem a színművészetire.” Elsőre felvették, azt mondja, szerencséje volt, mert olyan tanárok indítottak osztályt abban az évben, akik az ő személyiségét érdekesnek, izgalmasnak találták.

Pozitív és negatív

„Miskolciként csöppentem hirtelen a pesti életbe, nehezen szoktam oda a burokból, gyereklétezésből”, meséli. „Nehéz volt. Aztán a négy év alatt ez teljesen átfordult, ma már Pesten érzem magam igazán otthon.”

Főiskola után 2006-ban egy kevéske időre a szolnoki színházba szerződött, ám közben elhívták egy szerepre Pestre, a Katonába. Akkor még nem tudta, ez egy olyan munka, ami talán egész életre meghatározó lesz. „Akkor, mikor létrejött, nem éltem meg így. A pillanatnyi nagy feladat súlya volt a fontos. Bizonyos dolgokat, összefüggéseket, következményeket nem láttam át. Ma már igen.” Az Ascher Tamás rendezte Vadkacsáról van szó. A kezdeti években nagyon érdekelte a független színházak világa. Értékes munkák találták meg, és fontos, tanulságos találkozások, szakmai és emberi értelemben is. Pozitív és negatív tapasztalatok egyaránt. A Maladype Társulattal három évadon keresztül dolgozott, közben játszott a Katonában.

A Forte

„2007 tavaszán mutatott be egy előadást a Debreceni Csokonai Színház, A tavasz ébredését, amit Horváth Csaba rendező, koreográfus hozott létre. Ebből indult a Forte társulat, az ő vezetésével és az én néhány volt osztálytársammal. Megnéztem az előadást és egészen lenyűgözött, annyira,hogy utána főszereplő barátnőm öltözőjében egyszerűen sírógörcsöt kaptam. Akkor még nem tudtam, hogy bármi közöm lesz hozzájuk, de onnantól mindig is vágytam velük dolgozni” emlékszik. Még ezen a tavaszon megkereste Horváth Csaba, hogy szeretné, ha beugrana ebbe az előadásba. „Emlékszem ,eufóriában úsztam akkor. Aztán sajnos, nem ment sokat az előadás. Megfogott az a színházi nyelvezet, amivel mi a főiskolán találkoztunk először és ott rengeteget kaptunk belőle Ladányi Andrea által. 2009-ben a Maladype Társulatból átmentem a Fortéba. Sok mindent végigcsináltunk együtt. Sokféle munkát létrehoztunk, sokféle perióduson, változáson keresztülmentünk Csabával. És valahogyan mindannyian össze is nőttünk érzelmileg.”

Jelenleg is játszik ott, A nagy füzet című előadásban, legközelebb november utolsó napján. A nagy füzetről is szívesen beszél, ehhez az előadáshoz is különös viszony fűzi. „És megint itt az érzés: sosem lehet tudni, hogy mitől kap egy darab ilyen erősségű plusz töltetet, mitől lesz az, hogy valami különlegesebb viszony köt hozzá. Időnként megtörténik és az nagyszerű.”

„Nagyon más”

Simkó Katalin az idei évadban szerződött Miskolcra. „Úgy éreztem, muszáj lenne nyitni, megismerni más embereket, más környezetet. Megtudni magamról, hogy tudok talpon maradni egy másfajta világban, ahol nem vesz körbe a régi ismeretség és a feltétlen bizalom védőhálója. És hogyan tudok működni, vagy akár tanulni egy másfajta színházi nyelvezetben." Az elmúlt két évadban szabadúszóként dolgozott, nagyon kevés munkával, előfordult, hogy nem színházi munkát kellett keresnie, hogy meg tudjon élni. „Befelé próbáltam figyelni, s arra jutottam, meg kell kockáztatni, most ez a lehetőség tűnik a legbiztonságosabbnak, legkiszámíthatóbbnak. Sok jót hallottam a miskolci színházról az elmúlt évad alapján. Érdekelni kezdett.” Úgy gondolta, megpróbálja. Megkereste a direktort, és szívesen fogadták.

„Teljesen más, minden szempontból. Nagyon különbözik attól, amit az elmúlt években csináltam. A kőszínház és a független társulatok között nagy a különbség. De azt hiszem, egy megszokott, biztonságos világot időnként le kell rombolni, vagy legalábbis fel kell lazítani a határokat ahhoz, hogy új impulzusok, új emberi és szakmai hatások érjenek. Ez így egészséges.”

Nagy könnyebbség

Ilyenfajta színházat még alig-alig csinált, mint mondja, ő nehezen vált, de kezdi megtalálni a helyét. „Sok minden nehéz, de azt gondolom, jól tettem, hogy éltem a lehetőséggel.” Jó feladatok találtak rá az évadban. Bródy Sándor Tanítónőjében és A négyszögletű kerek erdőben. Most pedig elkezdődtek a Woyzeck próbái, amelyben a női főszerep az övé.

„Az most nagy könnyebbség, hogy úgy lehetett elkezdeni ezt a nagyobb feladatot a Woyzeckben, hogy A tanítónő próbaidőszaka alatt megismertem az embereket. Ezt azért mondom, mert évad elején váratlanul derült ki, hogy benne vagyok A tanítónőben. Egyébként a Woyzeck lett volna az első munka. De így nem teljesen ismeretlenül csöppentem bele a színház életébe. Az most nagyon nehéz lenne. És szeretem csinálni az előadást. Estéről estére együtt játszom azokkal, akikkel másnap próbálok. Sok, nagyon kedves emberi gesztust kaptam idáig az itteniektől, ami igazán jó érzéssel tölt el.”

- Hajdu Mariann -