Litex vs. DVTK - A hajdani csatár reményei

Csütörtökön 19.45-től Európa Liga-mérkőzést vív Bulgáriában a DVTK labdarúgócsapata.

A piros-fehéreknek évtizedekkel ezelőtt is akadtak nemzetközi kötelezettségeik, s ezekre így emlékezett vissza a hajdani kiváló csatár:

– Akkoriban más világ volt, mint napjainkban – kezdte Kovács István. – Láttam a televízióban, hogy Máltára vagy kétszáz szurkoló ment a csapat után, a mi időnkben ilyen szóba sem kerülhetett. Már az nehézségekbe ütközött, ha el akartunk menni Kassára. Ilyenkor be kellett mennünk a rendőrségre, ahol normális esetben tíz-tizennégy nap alatt kaptunk az útlevelünkbe egy kilépésre jogosító ablakot. Nekem, mint ifjúsági válogatottnak, szinte kiváltságok jártak, hiszen gyakran megfordulhattam az NDK-ban, Csehszlovákiában és Bulgáriában is. A DVTK-val 1961-ben azért mehettünk Albániába – ahol személyesen találkoztunk Enver Hodzsa akkori teljhatalmú pártvezetővel, akit ott Istenként tiszteltek és szerettek –, mert a Vasas lemondta a túrát, a piros-kékek ugyanis Dél-Amerikába repültek. A diósgyőriek most Lovecsben szerepelnek, én ott nem játszottam, viszont pályára léptem Szófiában, Dimitrov­grádban és Sztara Zagórában is. Klubunk 1960-as, palermói Közép-Európa Kupa meccsére viszont nem mehettem: bár tagja voltam a csapat keretének, viszont itthon hagytak, helyettem egy káder repült Olaszországba. Így csak a diósgyőri visszavágón juthattam szóhoz.

Feketén vettek

Azokra a kérdésekre, hogy külföldi túráikra mennyi pénzt vihettek magukkal, milyen vámellenőrzésben volt részük és kellett-e „jelenteniük”, Kovács István így felelt:

– Pénzt kaptunk, de nagyon keveset, hivatalos úton néhány dollárt, ennyiből csak apró ajándékokra futotta. Viszont kicsempésztünk magunkkal néhány bankót, ezeket feketén vásároltuk meg. Akkoriban nagyon sokan tartottak maguknál valutát, amit jó áron, nagy felárral lehetett értékesíteni. Mi történt a határon ki-, vagy belépéskor? Minket ugyanúgy ellenőriztek, mint másokat, azzal a különbséggel, hogy esetünkben ez a vizsgálat felületesebb volt. Persze olyan esetek is akadtak, amikor nagy szigorral találkoztunk. Ha valaki több száz harisnyát, vagy orkánkabátot hozott és lebukott, akkor az áru elkobzása mellett megbüntették, és az útlevelét is bevonták. Olyanról nem tudok, hogy bárkit is felkértek volna valamilyen információ begyűjtésére, vagy továbbítására, jelentések gyártására. Velem személyesen sem fordult elő soha ilyen eset.

Fillérekért

Kovács István mosolyogva hozta szóba az egykori diósgyőri labdarúgók munkavállalási „ügyeit”, fizetését és jutalmazását is. Úgy fogalmazott, hogy a mai játékosokhoz képest ők fillérekért futballoztak...

– Valamennyi gyári, főleg kohászati létszámban voltunk – folytatta riportalanyunk. – A nyolcból öt órára be kellett járnunk, annyi kedvezményt kaptunk, hogy a munkaidőnkből hármat elengedtek. Azt, hogy mennyi hasznot húztunk a népgazdaságnak, inkább hagyjuk, mert többnyire azt meséltük el, hogy mi történt velünk a meccseken. Nekem gimnáziumi érettségim volt, ezért előadói státuszban foglalkoztattak, a fizetésem 2 ezer forint körül lehetett, s ezzel a jobban keresők kategóriájába tartoztam. Munkabérünket az úgynevezett kalóriapénz egészítette ki, ez – ha az emlékezetem nem csal meg – havi 6-800 forintra rúgott, továbbá ha nyertünk, akkor pár 100 forintot prémiumként fizettek ki nekünk a gyárban. Ezt félhivatalosan tették, az ilyen pénzügytechnikai-kifizetési megoldást ma csalásnak neveznénk...

ÉM-KT

[poll id="707"]

Számokban

Kovács István