Brassai Tóth János: "Valahogyan időt kell teremteni"

Miskolc - A színház, ahogyan a kamasz elképzeli. A pillanat, amikor művészet születik. Színész a pálya elején.Nem minden színházszerető szülő gyerekéből lesz színész. Belőle az lett. Talán mert kíváncsi ember: soha nem lehet tudni, minek mikor veheti hasznát. Sok színészt tart nagyra, de azt mondja, nem a minta a fontos, hanem az önálló gondolat és a saját megoldás. Brassai Tóth János végzős a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Vele beszélgettünk.

- A színművészeti egyetem honlapján látható egy fotó önről: szemeteszsákban áll. Miért így ábrázolják?

Brassai Tóth János: A sorozat az osztályunkról készült összeállítás része. Éjszakai próbáink voltak, amikor szóltak, hogy menni kellene a fotózásra. Kérdezték, milyen kelléket hoztam. Akkor láttam meg a sarokban azt a zöld szemeteszsákot. Mondtam, hogy én azt hoztam. Semmi különös jelentése nincs. Egy holtfáradt ember ötlete volt.

- Mennyire számít egyébként a pillanat a színészi munkájában?

Brassai Tóth János: Rettenetesen sokat számít. Fiatal korom ellenére viszonylag sokféle színészi iskolát láttam, számos rendszerben tanultam a szakmát, és mindig azt éreztem magamhoz közel állónak, ahol a színház varázsa kapta a hangsúlyt. Spolarics Andrea, aki az egyik mesterem, a Bárka Színház stúdiójában azt tanította: az ember tanulja meg a szerepét, tudja róla a lehető legtöbbet, használja ki jól az időt a bemutató előtt, próbáljon ki mindent, amit csak lehet. Aztán amikor belép a színpadra, ezt mind felejtse el.

- Működik ez a recept?

Brassai Tóth János: Jó esetben igen. Egészen más gyakorló színésznek lenni, mint kamaszfejjel elképzelni, hogy milyen lesz, amikor az ember színházban játszik. Akkoriban én is azt gondoltam, mindenre van idő. Aztán kiderült, hogy ez nincs így - valahogyan időt kell teremteni.

- Szóba hozta az iskoláit. Hogyan gondol erre: a tanulás hozzáad, vagy elvesz a személyiségéből?

Brassai Tóth János: Az Őrségben nőttem fel. A színház iránti érdeklődést otthonról hoztam. Édesapám színházrajongó, rengeteg előadásra vitt magával, emlékezetes dolgokat láttam, sokat azóta is meghatározó társulatoktól, és helyiektől is. Hozzánk legközelebb, Körmenden működött egy. Tíz éves voltam, amikor édesapám az előadásuk után beküldött az öltözőjükbe, hogy beszéljek velük. Féltem, de tetszett az egész hangulata. Mondtam, szeretnék én is játszani. Ezen nagyot derültek, de egy év múlva felhívtak: lenne egy szerep. Móricz Zsigmond műveiből készített előadást Pillangók a sárban címmel Szalóky B. Dániel. Akkor és az óta sokat tanultam tőle. Hogy a tanulás mit tesz velünk, ez szerintem gondolkodás kérdése. Én borzasztóan kíváncsi ember vagyok, ez a színházi működésemre is igaz. Látni szeretném mindennek az alfáját és az ómegáját. Igyekszem mindent befogadni, összegezni, hiszen az embert minden inspirálhatja. Ki tudja előre, mi és mikor köszön vissza. Hálás lehetek a sorsnak, óriási szerencse, hogy a színházról ennyiféleképpen gondolkodó alkotókkal hoz össze. Mindenkitől tudtam olyat tanulni, ami örök életre hasznos lesz.

- Van-e olyan minta a színészetben, amit követésre méltónak tart?

Brassai Tóth János: Sok olyan színészt ismerek, akiket nagyra tartok. De igyekszem nem mintákat követni, hanem kialakítani a saját érvényes megfogalmazásaimat és megoldásaimat az aktuális előadással kapcsolatban.

- Az első miskolci munkája a Kövek című tantermi előadás. Ez a színház sajátos dimenziója: a színészet eszköz, hogy valami fontosról segítsenek gondolkodni és beszélni. Esetünkben a határátlépésről, normaszegésről, bűnről és bűnhődésről. Milyen ebben részt venni?

Brassai Tóth János: Izgalmas. Ha a hagyományos módon gondolunk a színészetre, nem hálás feladat, de örülök neki és hasznosnak tartom. Gimnazista korom óta élénken figyelem a magyar iskolák helyzetét. Az iskolákban több időt töltenek a gyerekek, mint amennyit a szüleikkel. Iszonyatosan nagy felelősség, hogy milyen feltételekkel vállalja át ennek a terheit az oktatás. Méltatlannak tartom, hogy a felnövekvő gyerekeket olyan pedagógusok is tanítják, aki közel sincsenek megfizetve, sem megfelelően képezve. Tisztelet a kivételnek! Nem figyelünk oda, kire és milyen körülmények között bízzuk rá a gyerekeinket. Nem ismerjük fel, mennyire fontos a felnövekvő nemzedék oktatása. Mi ezen nem tudunk változtatni, de kétszer negyvenöt percben hozzátehetünk valamennyit néhány középiskolás életéhez. Csehov azt mondta, „egy egész élet kevés ahhoz, hogy kiizzadjuk magunkból a rabszolgát, amivé az iskola tesz”. Mi ebben segítünk.

- Akikkel találkoznak, akarják ezt?

Brassai Tóth János: Amikor az előadást készítettük, nem láttuk előre, mennyire különböznek majd a diákok. De mindig nagyon mások. Sok energiát kapunk a belőlük sugárzó kíváncsiságból. Értékes a figyelmük. Maga a rendhagyó helyzet a műfaj nagy találmánya: nem ők jönnek hozzánk, hanem mi megyünk hozzájuk. Végül arra jövök rá: nem az a fontos, hogy mire elég az együtt töltött idő, hanem hogy őszinte legyen a találkozás. Fogalmazzanak meg kérdéseket, legyen alkalmuk új nézőpontokból szemlélni a világot. Lássanak meg benne olyasmit is, amit eddig talán nem láttak meg.

- Bujdos Attila -

Névjegy