„Ilyen helyzetben lázadni kell” - Interjú: Béres Attilával, Örkény István Tóték című színművének rendezőjével

Miskolc - Miért hagyja az ember, hogy elvegyék a személyiségét? Van-e határ az önfeladásban? Béres Attila Örkényt rendez.

Örkény hősei előnyök reményében cselekednek kedvük és természetük ellenére. Mi teszi ezt a második világháborús történetet a mai társadalomra is érthető példázattá? Béres Attilát kérdeztük.

Ön olyan színházcsináló, aki nem fél újrarendezni mások által már sikerre vitt műveket, hogy aztán önálló érvényű, emlékezetes előadások szülessenek, akár ikonikus produkciókból is. Hogyan csinálja, mi a módszere?

Béres Attila: Elsősorban a történet érdekel. Elolvasom a szöveget, és gyakran nem tudom megfogalmazni miért, de azt érzem: úristen, ez rólam szól. Elolvasok egy másik szöveget, és megint csak ez a benyomásom, mennyire közel áll ez hozzám. Mindig ez történik: megpróbálom a magam életére lefordítani. Van, hogy a darab hősét ugyanaz a kérdés foglalkoztatja, mint engem, ugyanaz a válasza ugyanazokra a kérdésekre, mint nekem. Máskor nem így van, és én a saját világomból szeretném megérteni, miért érdekli ez őt. Miért teszi, amit tesz. És ha nekem nincs rá válaszom, mindig bízom benne, hogy jó kérdéseket tudok megfogalmazni az előadással, úgy, hogy a nézőnek hátha lesz rá válasza. Elárulom egyébként, nem sokszor olvasok el egy-egy szövegkönyvet, de fontos a számomra, hogy sok idő telljen el az újraolvasásig, s amíg végül eldöntöm, meg akarom-e csinálni az előadást, vagy nem. Vagyis, hogy időtállóan foglalkoztat-e az a kérdés.

Most a Tótékat rendezi. A magyar kultúra ismert része, karakteres az előképünk: Fábri Zoltán híres filmet, Szinetár Miklós rádiójátékot, Vidnyánszky Attila megkerülhetetlen színházi előadást készített Örkény István művéből. Ezzel kapcsolatban sincsenek félelmei?

Béres Attila: Nyomasztó számomra ennek a műnek is az előélete. Vidnyánszky Attila rendezésést ismerem, számomra is emblematikus, sok mindent megfogalmazott, úgy, ahogyan én is gondolom. Örkény István egyébként azt mondta, a Tóték írása közben Sziszifusz legendája és a Don-kanyar jutott az eszébe. Ezért én azt hiszem, hogy a Tóték sokkal kevésbé szól az őrnagy által képviselt szélsőséges ideológiákról, mint az önfeladásról. A szélsőséges ideológia ma is adott. Aki ennek az ellenkezőjét állítja, hazudik, vagy megpróbál becsukott szemmel élni. Az önfeladás is létező jelenség. Ami tehát engem sokkal inkább foglalkoztat: hogyan van az, hogy jön valaki, és akikkel kapcsolatba kerül, egyszer csak elkezdenek máshogyan élni. Létezik-e határ az önfeladásban, a megalázkodásban, az öncenzúrában, az önkritikában.

Ez magyar tragikomédia, de ami Tót Lajossal történik, nevezhető-e tipikusan magyar történetnek?

Béres Attila: Legfeljebb 12 éves lehettem, amikor a marosvásárhelyi színházban, román társulat előadásában láttam egy Tóték-előadást. Ma is emlékszem a döbbent csendre, miután az őrnagy, román nyelven megkérdezi: „Tót, ismeri maga a magyar himnuszt?”. Ott és akkor, Romániában valahogyan könnyű volt megérteni azt a csodálatos előadást. Hogy magyar történet-e? Nehéz erre mit mondani. A miénk. Lehetetlen felfogni a Don-kanyart, a kiskatonákat a nyári ruhájukban az orosz télben. És hogy mennyire jó, hogy Örkény megúszta. Igen. Magyar történet.

A mai mesélő nem hagyhatja figyelmen kívül azt a történelmi tapasztalatot sem, hogy a Tót Lajos féle önfeladásnak szintén szerepe volt az ismert végkifejletben. Hogy a történelem végül egyéni sorsok és döntések összessége.

Béres Attila: Örkény István megadja a választ, hogy mi kényszeríti Tót Lajost. A fia a fronton harcol, ahol az őrnagy élet-halál ura. Az őrnagy Tótékhoz érkezik pihenni, nem mindegy, milyen benyomásokkal tér majd vissza a seregbe. Mi már tudjuk, hogy Tóték számára nincs valódi tét, de ők nem tudják: az őrnagy érkezésekor már nem él a fiúk. De nemcsak ezért nagyobb az áldozat, amit az önfeladással Tóték meghoznak. Túlmennek minden elképzelhető és elfogadhatónak tekinthető határon. A megfelelésben szétbomlik a személyiség. Tót Lajos végül szembeszáll az őrnaggyal, és megöli, de ez már nem az a Tót Lajos, aki korábban volt. Ennek is ideje lett volna egyébként: akkor kellene szembeszállni a hatalommal, amikor valóban szembe kell vele szállni.

Van valódi választása Tót Lajosnak? Megtehetné, hogy ragaszkodik a valósághoz? Hiszen a közösség megbecsült tagja, önálló, olyannak elfogadott személyiséggel, mint amilyen – nem lehetne ez az őrnaggyal való viszonyának az alapja?

Béres Attila: Ez foglalkoztat engem is. Nem véletlenül Tóték a mű címe. Ez egy család, amelyik az elején egyként várja haza a frontról a fiút, Gyulát, és amelyik aztán a szemünk láttára válik három különböző személlyé. Tót a saját, fasizálódó lányától is félni kezd, és ott a lelki terror a felesége részéről is. Tót azt mondja: nincs más megoldás, egyedül vagyok, ott kell üljek, dobozolnom kell. És amikor konkrétan le kellene fordítsa a tomaji plébánosnak, hogy mi a baja, nem tudja megmondani. Ez nagyon mai gondolat: amikor meg akarjuk magyarázni, mi a bajunk, végtelenül kevés a kimondott szó.

És mi a baj, valójában? Tóték valami létező elvárásnak próbálnak megfelelni, vagy próbálnak megfelelni valaminek, amiről nem tudják mi, és ez a megfelelés hozza létre a saját szörnyüket?

Béres Attila: Szerintem egy elképzelt őrnagynak akarnak megfelelni: felépítik a fiuk, Gyula leveleiből.

Miért nem hisznek a saját szemüknek? Az őrnagy nem félelmetes...

Béres Attila: Ez az az eset, amikor az ember az elvárásának, a megfelelni akarásának jobban hisz, mint a szemének. Ez nagyon-nagyon régi gondolatom, és a történelmi példák mellett irodalmiak is vannak erre. Például Csehov Három nővérének végén Tuzenbach elmegy párbajozni, végső soron: meghalni. Négy felvonás alatt végig tudja, hogy Irina nem szereti, de csak akkor szánja el magát a végzetes lépésre, amikor a nő ki is mondja: hűséges felesége lesz, de nem szereti. Ez a bizonyosság, amikor nem hitegetheti tovább magát. Tóték is azzal magyarázzák az őrnagyot, amilyennek képzelik. Gizi Gézáné azt kérdezi a darabban: nem kicsi a lába az őrnagynak? Erre Tót: aki őrnagy, annak ilyen lába van. Felépítik a képet, és alá fekszenek. Aztán kibújnak alóla, és megölik. Ez a mára vonatkozóan is érvényes megfigyelés.

Emberi történet ez, vagy rendszerszerűen figyelhető, társadalmi parabola?

Béres Attila: Mindenképpen társadalmi parabola, amiben engem alapvetően ez a család érdekel. Az az egyszerű gondolkodás, hogy meddig lehet tűrni, hol van a pont, amikor már nem. Tót tovább tűr, mint kellene. Tót addig tűr, amíg már nem Tót többé, és csak akkor nem tűr tovább. Látlelete ez a mai létezésünknek, és a mára is igaz: ilyen helyzetben lázadni kell.

Bujdos Attila

Színlap - Örkény István: Tóték (tragikomédia)