"Szedd össze magad. Ez neked piskóta!"

Miskolc - A semmiből jött. Szeretne eljutni valahová. A színész, aki hisz az igazságosságban. Interjú Tóth András színművésszel, a Színház- és Filmművészeti Egyetem végzősével, a Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagjával.Budapesten született, de legalább kilenc helyen élt gyerekként, így a borsodi Rakacaszenden is – édesapja görög katolikus pap. Azt mondja erről: ez éppen olyan hivatás, mint a színészet: oda kell menni, ahol helyzet van. „Viszonylag könnyen alkalmazkodom. Nem ijedek meg tőle, hogy Budapest, vagy Miskolc”. Tóth Andrással beszélgettünk.

- Könnyen született döntése volt, hogy színész lesz?

Tóth András: Amikor Győrbe költöztünk, és még senkit sem ismertem ott, hallottam, amint a lányok a színjátszózásról beszélgetnek. Hogy az mennyire jó. Kérdeztem tőlük: mehetnék-e én is. Azt mondták: persze. Nyolc lány van a csoportban, kellene egy fiú. A Keleti István Művészeti Iskolában Tóth Szilvia foglalkozott velünk. Amikor később a Szentivánéji álom előadására készültünk, az egész napos próbán feltűnt, mennyire kivannak a többiek. Közben azt éreztem, nemhogy nem fáradok, de egyre jobban érzem magam. Arra ébredtem rá akkor, tizenhat évesen: az embernek azzal kell foglalkoznia az életben, amit bármikor és egész nap szívesen csinál. És én ezt szívesen csinálom. Amikor felvettek a színművészetire, tizennyolc voltam. Néhány magyar színész nevét ismertem, láttam pár klasszikus filmet, de igazából szinte semmit nem tudtam a színházi világról. Egy tisztalelkű gyerek voltam, a győri bencés gimnáziumból. A felvételin, az első rostán azt kérdezték, tudom-e, ki volt Czuczor Gergely. Mondtam, ami hirtelen az eszembe jutott: érettségi tétel, verseket írt, a szerelemről, szerintem nem túl jókat, de a nevét fenntartotta a bencés rend emlékezete. Hegedűs D. Géza, az egyik későbbi osztályfőnököm nevetve veregette meg a vállam, tetszett neki ez az infantilis válasz.

- Vajon miért vették fel? Ilyen karaktert kerestek az osztályba?

Tóth András: Osztályfőnökünk, Marton László a klasszikus színházat képviseli, és ez az egyetemi képzésnek sem tesz rosszat. Tizenkét embert vett fel, öt lányt, hét fiút – általában a klasszikus színművek szereposztása is ilyen. Amikor bekerültünk az egyetemre, a főbb karaktereket és archetípusokat képviseltük. Aztán persze az ember személyiség változik, főleg, ha valaki annyira fiatal, mint én és több társam az osztályban.

- Miben változott az ön személyisége?

Tóth András: Azért választottam ezt a pályát, mert az élvezetet láttam a színészetben. Amikor egyetemista lettem, nagyon elfáradtam a rengeteg munkától. Nem voltam képes koncentrálni. Jóval később éreztem rá a ritmusára. Hogy nem az van, mint általában az iskolákban: óra, szünet, óra, karácsony, óra, szünet. Hanem folyamatosan dolgozol. Nem lehetsz beteg. Mert ha beteg vagy, akkor is be kell menni, játszani. Jó rendezőkkel dolgozhattunk – ez is építi a személyiséget. Ami engem illet, bár könnyen illeszkedtem be, de zárkózott embernek ismertem magam. Ma már könnyebben tudok nyitni. Olyan ez, mint amikor szétszednek, majd összeraknak valakit. Ugyanaz marad, de valahogyan erősebb is lesz. Nagyon sokat tanultam, de bekerülve egy nagy színházba, mint ha semmit se tudnék. Mint ha az elejéről kellene kezdeni mindent. Azt kellene elérni, hogy újra a középpontban legyek, mint ahogyan az egyetemen mi voltunk a középpontban.

- Nyomasztja ez az érzés?

Tóth András: A próba szempontjából gátló tényező, ha azt érzed, hogy kisebb, vagy tudatlanabb vagy, és hiányzik belőled a mersz. Ez az első feladat: kidobni a kukába ezt az érzést. Mert a legkisebb szerepet is úgy kell próbálni, hogy legyen belőle valami. Azt hiszem, én képes vagyok alázatosan dolgozni, ami nagyon fontos. Itt Az eltörött korsóban kezdtem, és nagyon görcsöltem, hogyan mondjam el az öt mondatomat. Aztán egyenesbe jöttem vele: mi az, hogy nem tudok kiállni, és a színpadon beszélni, amikor négy évig ezt tanultam? Nehogy már! Ebből a szempontból örülök, hogy itt Szőcs Artúrral kezdhettem, mert színészközpontú rendező.

- Miben tudott segíteni?

Tóth András: A legnagyobb segítség, amit kaphatok: a bizalom. Szinte cukkolt: szedd össze magad, ez neked piskóta!

Mi befolyásolhatja inkább a pályáját: a színházi tudása, vagy az alkata?

Tóth András: Azt látom, hogy változik a színházi világ is, a színháznak, mint nagy egésznek nincs mindig szüksége a klasszikus karakterekre. Én is azt tartom izgalmas próbálkozásnak, amikor meglepő választással élnek. Amikor mondjuk nem egy szép, vékony fiú játssza Hamletet. Másfelől viszont nagyon jó, ha egy vígjátékban tudod, hová tartozol, mert ahhoz képest tudsz játszani, ha ismered a saját korlátaidat.

- A saját szakmai jövőjére milyen határok között gondol?

Tóth András: Hogy mi a határ? Úgy kell erre gondolnom, hogy nincs határ. Persze, alacsony, vékony arcú, nagyon fiatal kinézetű srác vagyok és ez most, az első pár évben, főleg nagyszínházban nagyon meghatározhatja, hogy milyen szerepeket játszhatok. De a modernebb, alternatívabb színházi gondolkodásban nem feltétlenül kell így lennie ennek.

- Akkor úgy kérdezem: ha önön múlik, mit játszana szívesen?

Tóth András: Szeretném eljátszani III. Richárdot. Remélem, egyszer képes leszek erre. Kegyetlen és sokszínű karakter. Okos ember, aki legalulról jön, és nagyot bukik, mert így igazságos. Az én életemben is megvan az, hogy semmi közöm nem volt a színházhoz, a semmiből jöttem, szeretnék eljutni valahová, és ha nem jól csinálom, nagyot bukhatok. Hiszek az igazságosságban.

- Foglalkoztatja-e, hogy mi a színház értelme? Tanítják, vagy magától kell rájönnie, hogy miért csinálja, túl azon, hogy örömöt talál benne?

Tóth András: Ez az örök kérdés. A lényeg, azt hiszem, hogy meg tudjuk szólítani az embereket. Hogy segítsünk ráébredni a saját világukra. Hogy képesek legyenek magukba nézni, és változtatni azon, ami rossz. Mi a színházban nem tudjuk megmondani, mi a jó és mi a rossz, de feltehetjük a saját kérdéseinket. Legyenek nektek is kérdéseitek, hogy aztán lehessenek válaszaitok!

- Bujdos Attila -

Névjegy