Jegyzet: Kincses idő

Ma már kevesen tanulnak órásnak. Jó, ha országosan összejön egy húszas létszámú osztály. Szántó István jegyzete.Órás akarok lenni. Keresztapám is az. Mi sem lenne természetesebb, mint hogy majd én is a szememhez tapasztott lupéval dolgozzak. Dévai Dezső bácsi halála után megtanulom, hogyan kell plexiből óraüveget sajtolni. A Sötét kapu melletti kuckós műhelyben sokáig barátkozom a kézhez álló szerszámokkal. Manyikától megtanulom, ha az óra nem ketyeg, megrázom, s ha úgy zizeg, mint a kiégett villanykörte, akkor csak egy hatvanforintos rugótörést diagnosztizálok. A zacskókba gyűjtött beteg szerkezeteket sokáig Piros úr a Népkert melletti lakásán gyógyítgatja.

Miskolc főutcáján jó háromszáz méterenként van egy órásmester. Weithermer József, Weisz József, Egressy József, Kertes József és Nagy József. Török Zoltán a Katalin utca sarkára szorul. A Kossuth szállóval szemben és az Aranycsillag szálló mellett egy-egy keskeny elhanyagolt hodályban rendelnek. Tanulójuk ritkán van, csak a Centrum Áruház melletti Weisz úr alkalmaz segédet. Mellette szorgoskodik Lauttmann András, aki később maga viszi a boltot.

A főutcai lakásunkkal szemben, Rinder úr vasboltja előtt egy szögletes hirdetőoszlop áll, tetején hatalmas vasúti óra. Anyám arany Omegáját és a család falábas vekkerét is ehhez igazítjuk. Én is ehhez igazodom. Később tudom meg, hogy az óra a Magyar Posta tulajdona, és a telefonszerelők tartják karban az összes közterületi órát. A Postához tartozó telefonszámon pedig nemcsak mesét mondanak, hanem potom húsz fillérért a pontos időt is bemondják. Ha az utcai nagy ritkán megáll, feltárcsázzuk az emberi hangon beszélő automatát.

Végül is nem leszek órás. Dévainé, Manyika hiába mondogatja, ez egy igazán komoly szakma, erre mindig szükség lesz. Ő sem lát a jövőbe. Már a húszschillinges kvarcórák megjelenése is megrengeti a szakmát. Gombelemet meg a bolond is tud cserélni. Még a neves márkák, mint a Doxa, a Marvin, a Pobeda és társaik is csaknem kiszorulnak a piacról. Az óra olcsó, akár eldobható divatcikké válik.

Az Órások Szövetkezete talán a hatvanas évek derekán egy reprezentatív szalont kap a Kossuth utcán. Igazi nagyüzem. A nyolcvanas években még vagy félszázan reparálják az időmérőket. Kiss Alice akkori vezető szerint itt dolgozik Waldhauser László, Sváb Imre, Török Imre, Csomó Pálné, Katona Béláné, Kutranyik János és Varjú Bertalanné. Mára mindössze négyen vannak. Javítanak, elemet és szíjat cserélnek. És boltolnak. Nehéz versenyezni az olcsó kínai órákkal. Miközben pontosabb időmérő aligha kell, mint ami minden mobilban megtalálható.

Lauttmann Bandi a tengerentúlról telefonálja: az ő idejében még három évig koptatják a 101-es számú iskolában a padot, mire megkapják a segédlevelet. Nem a mesterlevelet, csak a segédet.

Az órások ügyvezetője szerint ma már kevesen tanulnak órásnak. Jó, ha országosan összejön egy húszas létszámú osztály. Számukra Pesten szervezik meg az oktatást. Mert órás kell, a jövőben is szükség lesz rájuk. A divat forgandó. Újra egyre nagyobb az értéke a mechanikus szerkezeteknek. Manapság, aki ad magára (és persze telik is rá neki) – drágát, felhúzhatót vagy automatikusan felhúzódót visel. A nagy, szögletes, retro számlapos karóra – státuszszimbólum. A jó időben, jó helyen a mandzsetta alól kivillantott százezres, sőt milliós óra jelzésértékű a tárgyalópartnernek. Ha ilyenre nem futja, hát a kínai piacról beszerzett hamisított is megteszi. (Hiszen a látszat fontos igazán…)

Órás nem lettem, viszont gyűjtöm az időmérőket. Mindenféle órákat. A faliórákból a háromsúlyosak a kedvenceim. A vekkerek ütemes kattogása a szívverés ritmusát idézi. A ketyegés álomba ringat, a zenélőórák, a harangjátékosak szinte földöntúli üzenetet sugároznak. Egy régi ezüst, vasutas zsebóra maga az időutazás. Elég megmarkolni, és máris előttem áll egykori gazdája, ahogy akkurátusan felpattintja a fedelét, majd odasiet a sorompóhoz, hogy letekerje. Vagy egy utazó kérésére megmondja, hogy a hat óra harmincas vicinális három perc múlva pöfög be a kettes vágányra.

Gyűjteményem egyetlen blokkolóórája évtizedekig a köztisztasági vállalat portáján kallódik. Nem olcsón, de sikerül elkunyerálnom. Dobos István, az aranykezű sajószentpéteri órásmester megpróbálta életre kelteni. Ám kiderült, ez nem a valahai Magyar Optikai Művek remeke, hanem egy kései NDK-gyártmány. Egy öszvér, aminél a mechanikát az elektronikával keverték. Ránézésre szép, de naponta csak kétszer pontos, reggel és este fél hatkor.

Különben az idő, a pontos idő – nagyon fontos. Az idő, a múló idő, ahogyan öregszünk, a legdrágább kincsünk. S ehhez időmérő mindig kell.

- Szántó István -