Akinél mindig is az olvasó az első

Miskolc - Az Észak-Magyarország főszerkesztő-helyettese a Magyar Sajtó Napja alkalmából az életműdíjnak számító Aranytoll kitüntetésben részesült. Interjú: Szántó István újságíróval, Aranytollas kollégánkkal.Az elismerést az 1848. március 15-i forradalom és szabadságharc 167. évfordulója alkalmából a Magyar Újságírók Országos Szövetségének székházában a napokban tartott bensőséges hangulatú ünnepségen Tóth Károly elnök adta át lapunk főszerkesztő-helyettesének.

- Milyen érzés Aranytollasként cikket írni?

Szántó István: A kollégák javaslata és döntése alapján Aranytollat kapni nagy megtiszteltetést és rangot jelent, az érzés pedig szívet me­lengető. Az élmény nagyon friss, ezért most elsősorban annak örülök, hogy mestereim és nagy elődeim, Bekes Dezső és Gyarmati Béla nyomdokaiba léphettem. Sportnyelven szólva abba a csapatba kerültem, amelynek tagjait példaképemnek tekintettem, akikre korábban is felnéztem.

- A díjat szakmánk életműdíjaként tartjuk számon, s ezt bizonyára saját magad is így könyveled el.

Szántó István: Némi szarkazmussal azt mondhatom, hogy az Aranytoll pályafutásom végét is jelentheti, hiszen ebben a szakmában ez a díj teszi fel a koronát egy egész életútra. Az Észak-Magyarországnál dolgozó fiatalabb kollégáimat meg is kérem, hogy majd bátran szóljanak, ha csorog a nyálam és csoszogok…

- Nagyon régen, 1969-ben jegyezted el magad a világ egyik legérdekesebb foglalkozásával.

Szántó István: Érettségi után kerültem a Déli Hírlaphoz. A szakmában töretlen volt az utam: a gyakornoki beosztástól kezdve jutottam el egészen a kedvenc lapom kiadó cégének ügyvezető igazgatói tisztjéig, felelve vállalkozásért, most pedig főszerkesztő-helyettes vagyok, s írhatok kedvemre. Ettől többet már aligha kívánhatok magamnak.

- Amelynek íve, ha jól tudom, egyszer majdnem megtört…

Szántó István: Szövetségünkben, ahol az Aranytollat átvettem, alig 19 évesen, politikai érettség hiánya miatt elsőre kirostáltak az újságíró iskola felvételi vizsgáján. Én azonban nem tágítottam elhatározásomtól, kitartottam a szakma mellett és most nem akármilyen elégtételt kaptam.

- Gyakran mondod, hogy a szerencse fia vagy, hiszen egész életedben azt csináltad, amit szeretsz.

Szántó István: Mondok én mást is, például félkomolyan, hogy soha nem dolgoztam, csak a hobbimnak éltem, saját és az olvasóim kedvére írtam. Régóta vallom, hogy csak arról érdemes szólnom, amit magam is elolvasnék, és ez a tézisem bevált, beérett, mai is érvényes, ajánlom fiatal sorstársaim figyelmébe. Az írástudás olyan kincs, amely vagy van, vagy nincs. Az igazi tollforgató olyan, mint a mindent elsöprő lavina: megállíthatatlanul gördül előre, örömmel és szívesen ír, munkáját nem egyszerű megélhetési forrásként kezeli.

- Örökzöld dallam: a téma az utcán hever…

Szántó István: Szóval témaválasztás. Ha az élet sűrűjében vagyunk, tényleg sok mindenbe belebotlunk, de azért olykor megrendelésre is dolgozunk. Számomra komoly elismerést jelent, amikor ismerősök és ismeretlenek állítanak meg és miközben véleményt mondanak az írásaimról, a könyveimről, újabbak megírására biztatnak, sőt felhívják a figyelmemet a tényleg kihagyhatatlan történetekre. A napokban például régi olvasóm, Kaló Ferenc mérnök úr az utcán ismeretlenül megszólított, és arra buzdított, hogy írjak az Exvérről, a hajdani emblematikus, Nagylaki József vezette miskolci zenekarról. Aztán tovább megyek: rajtam kérték számon a villanyrendőrt, az egykori „irányítótornyot”, megkértek arra, hogy állítsam vissza az egykori gyári dudát, valamint ne feledkezzek el a Miskolci Medicorról sem. Szóval ősmiskolciként nosztalgiázom a régmúltról részben abban a hitben, hogy ezzel visszakapom a tovaszállt fiatalságomat.

- Nekem a Locsogunk című „jegyzetecskéd” volt a kedvencem.

Szántó István: Nyolc éven keresztül, naponta gyártottam és ezerötszáz szösszenetig jutottam és könyv formájában is kiadtam. Ennek azonban előzménye van: 1993 decemberében „kicsavarták” a kezemből a tollat, mert a Déli Hírlap Kft. ügyvezető igazgatójának neveztek ki. Az újságíró kollégáimnak, akik támogatták ezt a döntést, sokszor viccesen mondtam, talán az is volt a céljuk, hogy eltérítenek az írástól, de nem hagytam magam. Zokon is vették, hogy a nyomdai és a fizetési számlák aláírása közben – sőt még a kórházból és külföldről is – mindennap megírtam valamiről a véleményemet.

- Moldova György után szabadon: téged is megcsapott a mozdony füstje?

Szántó István: Igen, és aki így jár, nem szabadul az újságírástól. Mivel nem tetted fel a „Hogyan kezdődött?” kérdést, kénytelen vagyok elmesélni: 1966-ban írtam először a Földes Ferenc Gimnázium Jót, s jól című újságjába. Szó szerint ájuldoztam, hogy a nevem ott van nyomtatásban a cikk végén. Innentől már meg sem álltam… A kezdet kezdetén egy használt csehszlovák gyártmányú táskaírógépet püföltem, manapság viszont az utazások előtt már két dologra kell ügyelnem. Arra, hogy ne induljak el a laptopjaim és a gyógyszereim nélkül.

- Magamon is érzem, hogy a grafománia gyógyíthatatlan betegség…

Szántó István: Még tovább megyek: a nevedben is bevallom, hogy a mi szakmánk egyik mozgatórúgója a szörnyű emberi hiúság. Én pedig, a dolog jó értelemében számítva, hiú vagyok és önző: azért írok, hogy másokat olvasásra kényszerítsek. Számomra a nagybetűs olvasó az első. Az ezerfejű cézár, akinek állandóan a kedvére kell tenni. Gyűjtöm a nekem címzett leveleket, még azokat is, amelyekben megkapom a „keperészt”, de ez benne van a pakliban. Most például az bosszant, hogy ennek a cikknek a végén nem az én nevem szerepel, de a mondást idézve: időnként a hóhért is akasztják.

- Örülsz annak, hogy az alma nem esett messze a fájától?

Szántó István: Rita lányomat, aki lapunknál dolgozik, soha nem befolyásoltam, nem is orientáltam a szakma felé. Büszke vagyok rá azért, mert anélkül, hogy kapacitáltam volna, az újságírást választotta élethivatásának. Egyébként jólesik, amikor rákérdeznek, hogy rokonok vagyunk-e. Remélem, hogy az olvasók az ő cikkeit is szívesen böngészik. Jó lenne megélni, hogy még egy Aranytollas legyen a családban…

- Kolodzey Tamás -

Névjegy: Szántó István