Jegyzet: Bomba jók

Sosem hagy hidegen a téma. Mi lenne, ha valós helyzetben kellene menteni az irhánkat? Szántó István jegyzete.Legalább hat ép állapotban lévő betonbunker van az Avasi kilátó és a Panoráma söröző körül. Míg csak szánkózni járunk arra, gyakran megihlet a dohos odú miliője. A lőrésen kilesve elképzelem, milyen lehet itt szorongani háborús időkben. Később is sokat andalgunk arra, amikor a város hegye késő este is biztonságosnak tűnik. Alkalmi légyottra a bunkernál ideálisabb, nyugodtabb helyet nem találni a környéken. Így aztán szennyes vattával és óvszerrel teli a padlójuk. A háború, a bombázások már a múlté. Bár a nagyvilágban sok helyütt öldösik egymást, de nálunk kitör a világbéke. Apámat mégis kiképzik, a házunkban ő a légoltalmi felelős. Pecsétes igazolást kap arról, hogy tudja, mi a dolga, ha az imperialisták támadnak, ha felbőgnek a légvédelmi szirénák. Közben mementóként kiállítást rendeznek a tanácsházán, bemutatják, mi történt Hirosimában és Nagaszakiban. Egy hatalmas atombombát is látok, pontosan olyat, amilyent az amerikaiak ledobtak. Zömök az alakja, és össze is van mázolva. Megtudom, ha egy ilyen itt felrobbanna, az egész megye tüzes sivataggá perzselődne.

Negyedikesek vagyunk, 1968 őszén kitelepítési gyakorlatot tartunk. Keressük a bombabiztos helyet, ahol esélyünk lenne a túlélésre. Buszra szállunk, majd az állomásról kivonatozunk Szerencs felé. Mindannyian kapunk egy fél napra sem elegendő száraz élelmet – néhány Globus májkonzervet, bontóval és három karéj kenyeret – meg innivalót. Még az állomáson megesszük, nehogy már cipelni kelljen. A kitelepítési gyakorlat tökéletesen sikerül: parancsnoki dicséret jár érte. Egymás közt pedig megbeszéljük, hogy vészhelyzetben mi nagyon majréznánk, aligha trappolnánk ilyen fegyelmezetten.

Kíváncsi szerkesztőként sosem hagy hidegen a téma. Mi lenne, ha valós helyzetben kellene menteni az irhánkat? Van-e elegendő óvóhelyi férőhely, és lenne-e ember, aki képes levezényelni a mentést? Barátom, Csibi Károly ezredes évtizedekig szolgál a polgári védelemnél. Neki köszönhetjük, hogy a Magyarországon nem forgalmazott Másnap című amerikai filmet közösen megnézhetjük a szerkesztőségben. Ennél tökéletesebb tömör összefoglaló még nem készült egy bármikor bekövetkezhető apokalipszisről. Nem hiába, szakmai oktatófilm lesz belőle. A konklúzió egyszerű: előfordulhatnak olyan helyzetek, amikor senkire sem lehet számítani.

Miskolcon, a gyár környékén és a MÁV területén van néhány ötvenes évekbeli atombiztos, vagy még annak vélt polgári óvóhely. Inkább hagyományos bombatámadás esetére tervezték ezeket. Van, amelyiket máig gondosan őrzik, ám a legtöbbet kifosztották. A zártakban egyetlen pöccintésre beindulnak az ötvenes évekből származó, szovjet gyártmányú szűrő és levegőztető aggregátorok, de a zárolt élelmiszer-tartalékok már sehol sincsenek. Az egyszerű vidéki pórnépnek – ott, ahol nincsenek metróalagutak – legfeljebb a régi bérházak pincéi maradnának menekülésként. Azokban a hatvanas években épült házakban, amelyekben páncélozott ajtós lejáratot és óvóhelyet alakítottak ki. Akkortájt ugyanis az építőipari törvény alapján ez kötelező volt. Ha tehetem, bejárom a misztikusnak látszó helyszíneket. A régi városháza pincéjébe földes lejtő vezet. Puritán berendezés, néhány matracos vaságy, fotel, szék, asztalok. A rádió folyamatosan a Kossuth adóra van hangolva. Ha kitörne egy háború, itt adnák le először a kódolt üzeneteket. Mint a második világháború idején. A falon a nagy dugaszolós telefonközpont, önálló áramellátóval. Ez a K-vonalas rendszer. Az elvtársak sosem maradhatnak kapcsolat nélkül. A technika betüremkedik, már az URH-rádiótelefonok is sisteregnek. A központ valahol a Bükkben, de ezen a vezetékes számokat is kapcsolják. A potentátoknak a párt megyei első titkára, a megyei tanácselnök a kocsijában is riasztható. A híradóközpont az erősítővel Bánkúton, a hírlánc vége azonban még Moszkvában székel. Megnyugtatnak, van védelmi központ is, Tapolcán, egy mellékutca végében. Ott ásták ki a hegyet, majd az óvóhelyet többszörösen lefedték betongerendákkal. Autóval is be lehet oda hajtani. Néhányszor végigjárom, majd elgondolkodom. Félszáz ember – a kiválasztottak – legalább egy hónapig eltengődhetne itt. És aztán? Mi lenne utána? Én vajon a beteges klausztrofóbiám miatt túlélném-e a mélyben, vagy egyáltalán kinek lenne kedve onnan előjönni? A semmibe.

Ismét világvége-hangulat van. A Ceaușescu bukása utáni mini polgárháborútól sikeresen elszigetelődtünk. A délszláv háborút is megúsztuk. Az orosz–ukrán nyílt háborús konfliktus már sokkal aggasztóbb. A tűzzel játszanak a közvetlen szomszédságunkban. Sorkatonaságunk nincs, a hajdani polgári védelem, a légoltalmi szolgálat napjainkban a katasztrófavédelem dolga. Talán nekik kellene elmagyarázniuk, hogy mit kell tennünk, ha felbőgnek a szirénák. A minap betévedtem a városháza pincéjébe, az emlékeimben élő vezetési védelmi bázist akartam megnézni. Mindenütt malteros vödrökbe botlottam. Éppen felújítják, lehet, hogy ismét ott lesz a központ. Mert valahol lennie kell.

Kellenek a bomba jó helyek.

- Szántó István -