Jegyzet: Miskolc kottája

A délelőtti idillt negyedóránként csak a templom harangjátéka szakítja meg. Szántó István jegyzete.Hogyan lehet a belváros zajától egy pillanat alatt elmenekülni? Még bőven van szufla, gyorsan felkaptatunk az avasi református templom előtti lépcsősoron. Fent, a száraz korlát támaszai faragottak, az oszlopok olyanok, mint a kopjafák. Ezekbe kapaszkodunk, míg szusszanunk egyet. Tökéletesen hallani a sárga villamosok csörömpölését, még az autós dudaszó is felszüremlik. Feljebb megyünk, egészen a Latabár család sírboltjáig. Ott rögtön elszörnyedünk. Kibontották a hullarablók. Ki tudja, miféle kincset kereshettek. Varga Rudi költő-szerkesztő barátommal egyezkedünk, melyikünk írja meg ezt a szégyent. Majd jó szokásunk szerint itt, a város fölötti temetőben megváltjuk a világot. Beszélgetünk, mert nekünk már mindenről eszünkbe jut valami. Közben lefelé figyelünk. Látni, hogy minden él és mozog, jönnek-mennek az emberek, száguldoznak az autók, olyan, mintha egy színes film peregne.

A délelőtti idillt negyedóránként csak a templom harangjátéka szakítja meg. Ismerős, a miskolci rádió adáskezdetét is jelző dallam. A harangláb óráját innen nem látjuk, de azt vesszük észre, hogy táré-váré a torony faajtaja. Mit nem adnánk, ha oda felmászhatnánk, és megnézhetnénk a zenélő szerkezetet. A temetőőr visszatér, komótosan elrendezi a szerszámait, azután duplán lelakatolja az épületet. Elmagyarázza, hogy ide engedély nélkül senki sem mehet, se be és se fel. Különben is, életveszélyesek a megrokkant lépcsők, a szúette gerendák.

Rudi barátom még nem tudja, hogy csaknem negyven év után mégiscsak teljesül a kívánság. Nekem. Ez igazán nem nagy idő. Hangó István nagytiszteletű lelkész úr egyetlen kérésemre átadja a kulcsokat a Papszer utcai hivatalban. És hozzá a használati utasítást. Egyedül mászhatom meg az avasi haranglábat. Jobb későn, mint soha…

Egy ilyen önálló, felfedező expedíció igazi, múltba merengő élményt jelent. A földszinten nem sok minden változott. Most is a temetőt gondozó kertészek lomtára. Jobbra az első szintre vezető, eredeti lépcsősor. Szédítően meredek és rozzant. Mindent elborít az évszázados por és a beszemtelenkedő galambok piszka. Hiába a nyílásokat záró plexi- és üvegfalak, a fázós madarak berepülnek. Ősi jogon tán még kulcsuk is lehet. Rám csodálkoznak, vajon ki lehet ez, aki zavarni merészeli a nyugalmukat. Az első szinten már érdemes odafigyelni, hogy hova rakom a lábam. Hirtelen nem szabad súlyt váltani, mert a recsegő padlózaton bármi megeshet. Itt is szerteszét hevernek a régi óraszerkezetek, súlyok és ismeretlen vasdarabok. Nehéz kiókumlálni, hogy miként került ide fel a két míves harang. Egy biztos, mindkettő biztonságosan lengedezhet, de azért nem szívesen állok alájuk. A templom felőli sarokban szinte teljesen épnek tetszik a rozsdás harangjáték. Valószínű, hogy ez lehet az eredeti kalapácsos szerkezet, amelyet 1941-ben szerelhettek fel. Innen működtetik a három hatalmas órát. S ugyanitt vannak a nagy tölcséres hangszórók, amelyeken át a szívünknek olyan kedves dallamot sugározzák. Hogy ki komponálta, sajnos senki nem tudja, vagy már nem emlékszik rá. Botfülemnek olyan ez, mint Miskolc lekottázva. Úgy képzelem, hogy a pompás hangjegyek megjelenítik a várost. Hangó István, az avasi református egyházkerület lelkésze mondja: ez mindannyiunké. Miskolc városa gondoskodik a kivilágításáról, az órák tavaszi-téli átállításáról, de még a harangjáték működtetéséről is. A városnak köszönhetjük, hogy a tranzisztoros erősítőt ma már a legkorszerűbbre cserélték. Sőt azt is, hogy amikor a garázda betörők ellopták az erősítőt és lehajították a hangszórót, mindent helyreállítottak.

Kaló István, a miskolci rádió nyugdíjas technikusa telefonon is eldúdolja a dallamot. El is fütyüli. A rádió örökzöld szignálját. Jakab Mari és Monos Márta régi rádiósok is becses kincsként őrzik egy kazettán. Elegendő belehallgatni, hogy az összes szép – és kevésbé szép – emlék előjöjjön. Tőlük tudom, hogy talán 2008-ban, amikor a stúdió körzetivé alakult át, már nem játszhatták be. A hallgatók próbálták visszakövetelni, de hiába. A fejünk fölött döntöttek. Míg volt, míg lehetett lejátszani, először szalagról, később már számítógépről sugározták. Gombnyomásra. A Facebookon most is fent van.

A toronyból egyszerre látni az Avast és a lüktető várost. Csodálatos, leírhatatlan a kontraszt. A támpillérekkel megerősített, zömök, négyszögletes középkori épület körbejárható, de nem látogatható. Ahhoz, hogy megnyissák és a harangláb földszintjére bemehessenek, kicsi a hely. Kétemeletnyi magasságban a zsindelyezett vízelvezetők fölött faárkádos galéria húzódik. Megnézni ezt sem lehet közelről, nincs oda vezető ajtó. És nem is lesz. A lőrésnyi ablakokat pedig nehéz megközelíteni a gerendázattól. Marad a gyönyörködés lentről. Nem is baj. És ezalatt az Avas lankáin mennyei zeneként hullámzik a város örökzöld dallama.

- Szántó István -