Kilátó-díj - Simon Zoltán: "Szeretek huszonhat éves színész lenni"

Miskolc - Bátorság. Nyitottság. Képzelőerő. Fiatalokkal építkező színház. Elkényeztető helyzet. Interjú: Simon Zoltán színművésszel.„Ha évekig kellene várnom rá, míg jön egy olyan mondanivaló, amiben a számomra is jut egy különleges feladat, félek, szomorú színész lennék.” Ezt Simon Zoltán mondja – a színművészt a Miskolci Nemzeti Színházban komoly feladatok találták meg: szerepről szerepre épül a színészi személyisége. Hogyan érzi: a helyén van-e a szakmájában? Erről is beszélgettünk.

- Okozott-e meglepetést a színészi életében ez az évad?

Simon Zoltán: A színész számára komoly veszély a skatulya. Engem általában az alfahím szerepkör talál meg. Szokták is kérdezni: „te mindig ilyen kemény szerepeket játszol?”. Ezért is örültem az Illatszertár Árpádjának, és meg is ijedtem tőle: ez nagy feladat, nagy elvárással, mert ez vicces szerep. A tejföl: ezen a fiún nagyon kell nevetnie a nézőnek. De amikor elkezdtünk próbálni, elfelejtem a félelmeimet, mert nem úgy próbáltunk, hogy ennek viccesnek kell lenni. Végig éreztem persze, hogy ez picit másfajta munkát követel, máshogyan kell ötletelni is.

- Honnan tudja, mi a jó megoldás? Tudja egyáltalán valahonnan?

Simon Zoltán: Soha nem tudni, hogy jó megoldás lesz-e valamiből. Erre van a próba. Én abban hiszek, hogy bátornak kell lenni, sok mindent ki kell próbálni. A szerep és a helyzetek szélsőségeit is. Abból egyszer csak kialakul valami jó. Ha megállnék a próbán, hogy „ezt már tudom”, „ez nekem már megvan”, egy idő után nem tudnék újat mutatni sem magamnak, sem másnak. Ettől rettegek. Nem jó rajtakapnom magam, ha egy saját magam számára ismerős gesztust újra használok. Általában gondolok valamit a szerepemről, megpróbálom elképzelni, milyen ember. Mérlegelem, miket mond a darabban, és miket mondanak róla. Ha erről van képem, megpróbálok a helyzeteken belül a lehető legjobban jelen lenni. Fontos a nyitottság. Nemcsak az én színészi ajánlataim számítanak, hanem a partnereim ajánlatai is. Lehet, hogy az első a jó megoldás, lehet, hogy a huszadikra mondja a rendező, hogy ez maradjon.

- Amit a szerepeiben megmutat, az része a személyiségének? Vagy mire megszületik egy új szerep, átlép valami határt is, eljut-e oda, amilyen sem színészként, sem magánemberként nem volt addig?

Simon Zoltán: Szerepe válogatja. De általában nem tudom kihagyni a személyiségemet. Megkeresem a hasonlóságokat: „ő ilyen és ez megvan bennem is”. És van, amikor az ösztön dolgozik, egy kimondott félmondatból megvan az egész szerep. Mindenképpen magamból jönnek ezek a megoldások, de egyes szerepektől is lehet tanulni, minden eljátszott szerep által gazdagodik a személyiség. Sok helyről érkeznek az impulzusok, olyan ez, mint a piramisjáték.

- Az eltört korsóban Walter tanácsos szerepe az öné. Ő az igazság embere, de egy új generáció képviselője is, akiben sok minden megvan a régi generáció embereiből. Csak hatalmat is kapott hozzá, hogy félretegye az előtte járókat. Életszerű és mainak tűnő helyzet. Ilyen az új nemzedék?

Simon Zoltán: A gazemberség nagyon erősen jelen van. Van, aki úgy gondolja: „én jó ember vagyok”, és szép lassan kiderül, hogy annyira azért nem az. Ez részben önismereti kérdés, részben környezetfüggő. Én például ideális környezetből jövök. Szeretetben nőttem fel. Olyan nevelést kaptam, hogy jó fiú vagyok, és jó ember leszek. Minden adott volt. Amikor aztán az egyetemre kerültem, és elkezdett kinyílni számomra a világ, tudtam meglepetéseket okozni saját magamnak. Nem tudok általánosítani, mert biztos vannak jó és tiszta emberek, de hiszek az emberi esendőségben, és ha magamra gondolok, bennem megbújhat egy Walter tanácsos úr is. Ez az a szerepem egyébként, amelyikben minden előadás végére rettenetesen elfáradok: agyban kell összeraknom az egészet. Keveset beszélek, de lényegében végig jelen vagyok. Mindig ugyanúgy kell hallgatnom, mint aki először hallja ezt a történetet, és éli át ezt a helyzetet. Meglepetésnek kell lennie számomra, hogy gyanús a bíró, hogy sokkal nagyobb a baj, mint sejthettem volna, ha sejtettem volna.

- Az Erdély-Tündérkert Géczy Andrása önálló előadást érdemlő, kalandos életű karakter. Bizonyos értelemben korszerű, akár Walter tanácsos.

Simon Zoltán: Nagyon más, mint Walter. A leginkább mai ember, aki borzasztóan jól menedzseli magát. Igazi túlélő. Megnyerő, mindig jókor van jó helyen. A megfelelő időben beszél, és a megfelelő időben hallgat. Képes a maga javára fordítani a helyzeteket. Megvan benne a kegyetlenség is. De nem karizmatikus férfi – mögé nem lehet úgy odaállni, mint ahogy akár az erkölcsi gátlásokat nélkülöző Báthory Gábor mögé oda lehet. Ezt az embert eljátszani, ez sokáig komoly nehézséget okozott nekem. Nem tudtam, hogyan lehet jól próbálni. Mert ebben az én emberemben nagyon sok minden belül történik meg. Ott kell állni, el kell mondani a szöveget. Ettől olyan, amilyen: ettől különleges és izgalmas.

- Harry Percy szerepében, a IV. Henrikben viszont megint az erő a fontos.

Simon Zoltán: Úgy éreztem, ebből a szerepből sokkal több színt is megmutathattam volna. A humort. Ő más, mint Géczy András: nagyon oda tud állni ügyek mellé, ha küzdeni kell, a csatasor előtt fut tíz méterrel. És túléli. Jó uralkodó lehetne, ha politikusként, vagy gondolkodó emberként nem bukna meg. Mások eszköze a hatalmi harcokban, a saját vesztébe rohan.

- A színpadi helyzeteken túl is érdekli, hogy ki mire használja a hatalmát, vagy nincs ennek jelentősége, mert a színház: az színház?

Simon Zoltán: Abban hiszek, hogy az életből kell meríteni. Mert akkor lesz igaz egy előadás. Vagy akkor tesz fel valódi kérdéseket. A színház és az élet a számomra: egy. Törekvéseiben mindenképpen. Ezek az előadások olyasmikkel foglalkoznak, amiken jó agyalni: a hatalomhoz való viszony, a generációk közti különbségek.

- Önnek mi segít, amikor ezeken gondolkodik?

Simon Zoltán: Van, amikor az, hogy megnézek egy festményt. Vagy olvasok valamit. Beszélek róla valakivel. Huszonhat évesen már sok mindent láttam és megéltem, de ha idősebb szerepet kapok, a hiányzó élettapasztalatot nem lehet pótolni ezekkel. De nem ez a lényeg, mert én színész vagyok. Számíthatok a fantáziámra, az érzékenységemre. A műveltségemre. Ezek színészként a támaszaim. Az időt nem tudom siettetni, hogy negyvenéves színész legyek. És nem is akarom siettetni. Szeretek huszonhat éves színész lenni, és örülök ezeknek a feladatoknak. És érzem, ezekért a feladatokért meg is kell dolgozni. Az érzékenység legalább olyan fontos a színész életében, mint a tehetség, az alak, a kor, a hozzáállás. Mindent el kell követni, amiről elhiszed, hogy segít neked.

- A helyén van?

Simon Zoltán: Abszolút. Vannak színházak, amelyek rámennek valamire: mondanivalóra, politizálásra. Az számít, amit mondani akarnak, ehhez keresnek színdarabot, és ehhez színészeket. Helyes: a színháznak az is a feladata, hogy ilyen módon is hozzászóljon a világhoz. De azt látom, így a háttérbe tud szorulni a színész. Ha évekig kellene várnom rá, míg jön egy olyan mondanivaló, amiben a számomra is jut különleges feladat, félek, szomorú színész lennék. Ez itt művész színház is, nagyon jó fajta műhely. És sajnálnám, ha elmennének mellettem az olyan szerepek, mint Árpád. Elkényeztető helyzet: kiváló rendezőkkel tudunk dolgozni, akik odafigyelnek ránk, fiatal emberekre – építkeznek velem, és rajtam keresztül, miközben az én színészi személyiségem is épül.

- Bujdos Attila -

Kilátó-díj

Idén is átadják a Kilátó-díjat a Miskolci Nemzeti Színházban. A társulat szavazatai alapján választják ki, aki a fiatal színészek közül megkapja az elismerést. Sorozatunkban a társulat fiatal tagjai szólalnak meg.​