„Valahogy mindig úgy alakult, hogy maradtam” - Interjú Simonyi Zoltánnal

Miskolc - Simonyi Zoltán szerint egy miskolcinak a szabadság érzete fontos identitástényező.

Simonyi Zoltánnak nemrég jelent meg Robinzon a járdaszigeten – Privát félmúlt Miskolcon elnevezésű kötete az Észak-Keleti Átjáró Egyesület gondozásában, amely a családtörténeti sorozat hatodik kötete. Ennek apropóján kerestük meg Zolit.

Hogyan jött a felkérés?

Simonyi Zoltán: A felkérés az Észak-Keleti Átjáró nevében Darázs Richárd barátomtól jött, akit egyetemi évei óta ismerek. Az egyesület munkájában mint pedagógus, mint a helyi értékek megőrzése iránt érdeklődő városlakó (patrióta) több ízben is részt vettem. Például várostörténeti médiatábort vezettem, publikáltam, drámaelőadásokkal színesítettem az Átjárós rendezvényeket. Kapusi Krisztián, a sorozat szerkesztője is régebb óta ismert. Mivel a ’90-es évek miskolci rendszerváltásában aktívan szerepet vállaltam, úgy gondoltam, hogy privát életem eseményei lénye­gileg kapcsolódtak a mások által megélt történésekhez, ezért számot tarthat mások érdeklődésére is. Ezt a sorozat eddigi szerzői és szerkesztői megerősítették. Így született a felkérés.

Mit tartottál fontosnak, a „központi szálnak” az íráskor?

Simonyi Zoltán: Az egyik legfontosabb cél az volt, hogy privát élményeim egységes olvasattá álljanak össze. Az események felidézésénél az számított, hogy az emlékezés képes legyen a Kádár-korszak, majd a rendszerváltás miskolci éveiről lényeges, átélhető, átérezhető, szellemileg igaz képet nyújtani. Célom volt az is, hogy önértelmezésemmel, generációm gondolkodásának is tükröt tartsak – az elmenők, itt maradók olvasatának együttes felmutatásával –, a város identitásának kialakulásáról, mibenlétéről is általános érvényű megállapításokat szerettem volna tenni. Mivel gyakorló tanár vagyok, fontosnak tartottam azt a szempontot is, hogy minden felidézett esemény a jelen generáció számára is érthető, átélhető legyen. Hogy ők is megértsenek valamit abból a korból, amit mi megéltünk.

Mi az, ami leginkább megváltozott Miskolcon az elmúlt években?

Simonyi Zoltán: Nyugodtan mondhatom, minden megváltozott. A kötetben ezzel kezdem a kilencvenes évek felidézését. „Mintha mindaz, ami minket most körülvesz mint következmény, csak történetiségben kapcsolódna ahhoz, ami akkor történt. (Rendszerváltozás). Nem akarok politizálni, de az akkori kivérzett ország a jövőbe óriási bizalommal tekintett. Most ez a bizalom szerintem nincs meg. Én legalábbis úgy érzem: mind kulturálisan, mind a társadalmi szolidaritást tekintve sokkal egészségesebbek voltunk akkor. S itt az egészen van a hangsúly.

Drámatanár vagyok, ezért minden érzékem a folyamatok valódi természetét felmutató kiélezett helyzetekre fókuszál. Ilyenek voltak: a ’90-es években a DVTK meccsei, a megszűnéstől az újraalapításig (ezek sajnos nem kerültek be a füzetbe), a Vasgyár agóniája, voltam olyan munkásgyűlésen, ahol munkavállalói részvények ideájáról folyt a diskurzus. Vagy gondoljunk a taxis­sztrájk napjainak jótékony csendjére.

Kimondom: minden tekintetben az emberek szabadabbnak érezték magukat. Egy miskolcinak, azt hiszem, a szabadság érzete fontos identitástényező. A Kádár-korszakból megörökölt gondoskodás illúziója még tartott, az én generációm számára a gyermekkor még valóban védett volt, ezt az adottságot is a szabadság részeként értelmezem. A társadalmi különbségek is kevésbé voltak érzékelhetőek, egyáltalán, sokkal inkább átjárhatóbbak voltak a társadalmi struktúrák. Mert tényleg a nullpontra került a város, így más nem maradt az itt élő emberek számára, csak az álmodozás, vágy a jobb iránt. Nem volt, ki, mi megszabja, miről gondolkodjunk. A kilencvenes években az ideális társadalom hármas tagozódásának nyomait lehetett érzékelni.

Az oktatásban és a kultúrában a szabadság eszméje sokkal áthatóbban élt, a gazdaságban a testvériség eszméje már nem annyira. A nagy fogásokat, privatizáció, olajszőkítés stb. leszámítva mikroszinten, családon belül, kisebb közösségeken belül viszont igen. Kényszerűen. Az ország nagy alkotmányozó lázban égett, az egyenlőség ideája a jog területén elméletben szélesebb körben terjedt, mint manapság.

Robinzon magánya és várakozása miskolci?

Simonyi Zoltán: Részben abból fakad, hogy szerettem volna mindig is elmenni innen, de valahogy mindig úgy alakult, hogy maradtam. A város civil része kínált olyan feladatot, amiért érdemes volt maradnom. Aki elolvassa a kötetemet, biztosan választ kap erre a kérdésre. Amit én próbáltam magamról, a helyzetemről megfogalmazni, azt én a város jelenlegi, valós helyzetére is érvényesnek tartom, Miskolc, bármennyire is kötik utak más városokhoz, jelenleg is egy sziget Magyarország térképén. Magányos sziget.

- Juhász-Léhi István -

Névjegy

Simonyi Zoltán családban él, 2 gyermek apja. A Fidesz miskolci csoportjának alapító tagja volt, a rendszerváltozás éveiben több társadalmi megmozdulás szervezője, szónoka, alakítója. A Miskolci Egyetem Modern irodalom doktori iskoláján szerzett abszolutóriumot, kutatási területe: Közép-Európa irodalma, ezen belül a lengyel irodalom. (2008-ban Zbigniew Herbert Emlékév alkalmából antológiát szerkesztett a Széphalom Könyvműhely gondozásában.) Jelenleg a Hámori Waldorf Iskolában tanít irodalmat és drámát. Színjátszóival több ízben képviselték a várost az Országos Diákszínjátszó verseny döntőjében. Tagja a miskolci Vagabanda társulatnak.Szabadidejében verseket, irodalmi tanulmányokat ír, elvétve publikál és a maga örömére fest.

A DVTK megszállott és hangos rajongója.