Zsótér Sándor: "…szétosztod, szétszórod, vagy elveszíted magad"

Miskolc - Lehetőségek. Veszteségek. Lázadó ember. Szabadon áradó muzsika. Interjú: Zsótér Sándor Kossuth-díjas színházi rendezővel.Lehet-e jövője egy új operának Magyarországon? Nem. Az opera drága, az ország kicsi, a színház megkopott. Zsótér Sándor minden esetre most új operát rendezett. Fekete Gyula Egy anya története című művét – a Budapesti Operettszínház vendégjátékában - a Bartók Plusz Operafesztiválon láthatja először a közönség. A rendezővel a bemutató előtt beszélgettünk.

- Könnyen mondott igent a felkérésre?

Zsótér Sándor: Igen.

- Mit mérlegelt?

Zsótér Sándor: Ismerem a szerzőt. Tudom, mikor írta. Tíz éves ez a gyerek már. Meggyőződésem, hogy én ajánlottam ezt az Andersen mesét. Ő nem így emlékszik. Lehet, hogy a librettót író Beney Zsuzsa kiválasztásához is van közöm, de lehet, hogy őt Molnár Gál Péter javasolta. Beney Zsuzsa nagyon jó költő volt. Sajnos már nem él. Tizenhét évesen adták a kezembe egy József Attila-elemzését. Furcsa érzés volt számomra, ennyi évvel később, hogy ő lett a librettistája ennek a műnek. Az elmúlt tíz évben többször próbáltuk már elérni, hogy színpadra kerüljön az opera. Kész kaland, ki mindenkinél nem voltunk vele. Eddig nem sikerült – közhely, de így van: az opera költséges műfaj. Most kaptunk rá lehetőséget. Lett volna más munkám, de lemondtam, mert ha most nem csináljuk, akkor soha nem csináljuk.

- Ez az utolsó pillanat?

Zsótér Sándor: Még tíz év… Akkor már nagyon öregek leszünk.

- Mi tette annyira lényegessé ezt az Andersen mesét, hogy opera készüljön belőle?

Zsótér Sándor: Szíven ütött. A színművészeti főiskolán, a dramaturg szakon hangjátékot is írtam belőle. Nagyon riasztott ez a történet. Andersen írása igazi skandináv mese: jég, hó, hideg, halál. Egy egyedülálló asszony elveszíti a kisgyerekét. Segítséget kér valakitől, akiről nem tudja, hogy ő a halál. Megáll az idő, leesik a falióra, az asszony téren és időn kívül kerül. Mániákus hajszába kezd a gyerekéért. Találkozik az éjszakával, a tóval, a bokorral, a sírásó asszonnyal – elveszik mindenét, a haját, a szemét, a lelkét. Különös üvegházba ér, ahol minden embernek van egy növényi megfelelője. A halál megengedi, hogy belenézzen a kútba, amelynek mélyén megláthatja, kire milyen jövő vár. Az asszony megijed, hogy a gyerekének rossz lesz. És lemond róla - akkor inkább vigye el az isten. Beney Zsuzsa librettója ehhez képest teljesen más. Ezek mind, ugyanúgy megtörténnek. De a hajsza a gyerek után, egyben hajsza a férfi után is, aki maga a halál. Valami közösség van közöttük, nem feltétlenül a halálnak látja. Lehet, egy elveszett szerelemnek. Vagy a gyerek apjának. Az Andersennél feltűnő alakok elkísérik az asszonyt. Itt nem visszataszítóak. Arra ébresztik rá, hogy még mindig van mit adnia. Van mit elveszítenie. Cserébe, ezekből a traumákból csillagok, vagy dalok születnek. Vagy versek, mint Beney Zsuzsa pályáján. A librettó nyitva hagyja a kérdést: mit akarsz? Mi legyen? Fekete Gyula inkább az elengedésre tette a hangsúlyt, egy szerelem, egy gyerek elengedésére, és hogy félre ne lehessen érteni, nagyon dallamos zenét írt. Itt van tehát a mese, a nagyon más librettó, és az érzelmes kompozíció - ebből próbáltunk csinálni egy előadást. Nem szenvedéstörténetet szeretnénk, inkább ebben a nőfigurában megmutatni a lázadót, aki mindennel szembeszáll, és nem feltétlenül veszteségként éli meg ezeket a helyzeteket. Valahogy találkozik azzal a férfival, akivel találkozni akar.

- Az ön számára miért fontos ez az előadás?

Zsótér Sándor: Tartozom ezzel Gyuszinak, és Beney Zsuzsának is. Engem is értek ilyen fajta veszteségek. Ezen eddig nem gondolkodtam, csak most: lehet, hogy azért alakult így az életem, mert voltak ezek a veszteségeim. És ezért teszek sok mindent, ezért próbálok létrehozni dolgokat. Én előadásokat tudok csinálni, mert ehhez értek.

- A veszteség és az ehhez való különféle viszony az, amit meg kell értenünk nézőként?

Zsótér Sándor: Ez szabadon áradó muzsika, mindenki azt ért meg belőle, amit tud, amire ott és akkor képes rezonálni.

- Nincs is benne akkor semmi olyan, ami az életünk megértéséhez új kapaszkodókat adna?

Zsótér Sándor: Minden ad. Bármi ad: a közel másfél óra alatt akár egy mozdulat, akár egy emberi hang, akár egy verssor. Ha egyvalami célba ér, az jó.

- Elsőre azt próbáltam megérteni, korszerű történet-e ez: olyan ragaszkodással, elkötelezettséggel éljük-e az életünket, mint a halállal is szembeszálló asszony. Aztán arra gondoltam: nem lehet alapos az ilyen összevetés, mert bár nem biztos, hogy vannak rá zenéink, szavaink, de az elengedést, a veszteséget mindenki nagyon mélyen éli át. Ehhez megvannak az érzéseink.

Zsótér Sándor: Az érzéseink megvannak. A kérdés, hogy a veszteségeket, a csapásokat mire használod: szétosztod, szétszórod, vagy elveszíted magad. A Peer Gynt-ben, az ötödik felvonásban azt kérdi az akkor hetven éves főhős: „és akkor mi a dolgom?”. „Elveszíteni az életed” – mondja Ibsen. Elveszítheted, vagy odaadhatod, szétszórhatod másoknak. Hogy ez most a gyereked, vagy a többi ember, az nem érdekes: foglalkozz másokkal, ne csak önmagaddal. Ez a mélye ennek. Ez most egy anya-gyerek viszonyban mesél erről. A Beney Zsuzsa-féle változatban pont fordítva van, mint Andersennél – az asszony vágyik a halálra. Aki elől menekülsz, pont az, akit üldözöl.

- Sémák szerint gondolunk a halára? A lényeg, hogy meghalni: rossz?

Zsótér Sándor: Nem értek hozzá. Hogy ha fél az ember, megrémül. Én már öregszem, és félek. És vannak tapasztalataim is a veszteségekről. Biztosan vannak olyanok, akik nem félnek. De én igen.

- Segíthet feloldani valami a félelmet?

Zsótér Sándor: Nem segít semmi. Belül történhet valami, hogy ne kaparássz, mert egyébként azt hiszed, csinálnál még egy-két dolgot.

- Mi tette a zenés színházat fontossá az életművében?

Zsótér Sándor: Kaptam egy lehetőséget, és utána kaptam további lehetőségeket. Ebben az évadban például három operát rendeztem.

- De már az egyik korai rendezésében, a Woyzeckben, 1992-ben, éppen a miskolci színházban tudatosan használta Alban Berg operáját.

Zsótér Sándor: Véletlen volt. Nagyon rossz, hogy nem vagyok muzsikus, nem tudok zenei szakszavakat mondani az énekeseknek. Másfelől viszont szeretném őket meggyőzni, hogy van értelme annak, ami oda van írva, és az vagy valami feszültségben van a zenével, vagy pont nem. Lehet figyelni.

- Az egyik alkotótársa azt mondta önről: nem zenei ember, de pontosan érti a zenét.

Zsótér Sándor: Ez nagyon kedves tőle. Jó lenne, ha így lenne. Én érzem a hiányát, mert azt gondolom, meggyőzőbb lehetnék.

- Minden esetre, az, hogy operát rendez, válasz a kérdésre, hogy az opera zenemű, vagy színház. Színház.

Zsótér Sándor: Zenés dráma. Ami számít, hogy a vizuális jelekből, és a zenéből szülessen valami termékeny, jótékony feszültség. Hogy ne keveseké legyen. Ha hajlandók nézni.

- És hajlandók?

Zsótér Sándor: Érdekes figyelni az embereket. A gyerekek normálisak, nincsenek előítéleteik. A felnőttek zűrösebbek.

- Tudják, vagy nem tudják, mire váltanak jegyet?

Zsótér Sándor: Nem tudják. Töredékük sem látta A bűvös vadászt, de mindenhol van előítélet, hogy mihez képest néznek valamit.

- Mi lehet képes az előfeltevéssel nézőket az ön színházi gondolkodásának hívévé tenni?

Zsótér Sándor: Én nem tudok tenni ezért semmit. El kellene felejteni, hogy előre kellene gondolniuk valamit arról, amit majd látnak. Ha eléggé jókedvűek, vagy lazák ahhoz, hogy azt nézzék, ami ott van. És azzal kezdjenek valamit. De hát ez nehéz.

- Az operákra rakódó nézői konvenciók miatt?

Zsótér Sándor: Nem tudom, mi van a nézők fejében. Évek óta fogalmam sincs róla, hogy mit szeretnének látni, amikor bejönnek, mivel elégedetlenek, mikor adják föl. Bízom a civilekben, a nem színházi emberekben, akik azt nézik, amit néznek. De kevesekkel beszélek közülük.

- Változtathat-e valamit az olyan helyzet, mint ez: ősbemutatót rendez, az első értelmezés az öné, és az első nézői élmény is az ön színházi világához kötődik. Szóval, hogy az operai előadás nem a zene illusztrációja, hanem önálló mű.

Zsótér Sándor: Lehet. És ott a felelősség is. A zeneszerző rengeteg munkát fektetett bele, lehet, volt elképzelése az előadásról, valamit látott maga előtt, kommunikálni kell vele, hogy ne csalódjon. Verdit mindig előadják, akármilyen az előadás. Magyarországon, ha bemutatnak egy kortárs operát, az egy jó pont. És ez is megvolt. És akkor lehet még kilencven Kékszakállú herceg várát eljátszani. Ami egyébként jó.

- Ez szörnyen hangzik.

Zsótér Sándor: Az operarendezők, a zenei szakemberek biztosan el is tudják mondani három mondatban, miért van ez így. Leszoktatták az embereket az újról, meg is ijedtek a modern zenétől, most már biztosan más zenei irányzatok vannak. Úgy képzelem: nagyon szerette volna Gyula, hogy legalább hangozzon el. És akkor döntsenek az emberek.

- A felelősség úgy is érthető: hogy ha jó a zene, a történet, az előadás, akkor a hazai operai repertoárba eddig nem játszott mű kerülhet.

Zsótér Sándor: Igen. De nem így működik.

- Nem gondolja, hogy lehet jövője egy új operának?

Zsótér Sándor: Ebben az országban biztosan nem. Talán a németeknél, akiknek van nyolcvan operaházuk.

- Operát itthon sem csak operaházban játszanak. A nemzeti színházaknak is van zenei tagozatuk.

Zsótér Sándor: De nincs pénz erre, szerintem. És óvatosak. Nyilván már népszerű műveket akarnak előadni. A Don Pasquelét, a Don Giovannit. Ami persze kikezdhetetlen. Lekopott a vidéki operajátszás. Ugyanez van a prózai színházzal is. Csak az nem kerül annyi pénzbe.

- Mire van akkor a színház?

Zsótér Sándor: Bármiből lehet bármit csinálni. Gyakorlati a műfaj, a színházak, addig is, amíg várják a jó műveket, előkapnak valamit, átíratnak valamit a rendezővel, a dramaturggal, valakivel. A nézők roppant hálásak azért, ami nem vacak, ami egy az egyben az ő életük. Ezt nehéz kicentizni. Az embereknek iszonyú igényük van a narratív történekre. Legyen sztori, sztori, sztori. Biztosan szükségük volt rá régebben is. Én ezt fiatal koromban nem így éreztem.

- Ön régen is Zsótér Sándor volt, és most is Zsótér Sándor. Az a ritka és kivételes színházi alkotó, akiről minden előadásában lehet tudni, hogy ez: ő. Míg a még oly nagyon kiváló kartársai gyakorta feloldódnak az előadásokban, miközben a műfajt szeretnék birtokba venni.

Zsótér Sándor: Erre most mit mondjak? Mást nem bánthatok, és szerénytelen sem akarok lenni. Ma máshogy indulnak a fiatalok. Mások a lehetőségeik, máshová rakják a falakat, máshol vannak a valóságos és a belső korlátok. Huszonvalahány évvel ezelőtt, itt Miskolcon valószínűleg mindegy volt, hogy megcsinálok, vagy nem csinálok meg valamit, a saját örömömre. Megnézi száz néző. Ma már nincs így, szerintem.

- Mi változott meg?

Zsótér Sándor: A világ. Termelni kell nézőt. Akkor is kellett, de nem minden előadásnak kellett egyformán. És nem ez volt az egyetlen szempont. Nem attól lett vacak valami, ha nem nézték meg egymás után hússzor, telt házzal. Természetesen színházat mindenki azért csinál, hogy nézzék. De most azt hiszem, arra felé van a hangsúly, hogy ha nincs telt ház, akkor ez nem jó. Mindenki reszket, hogy ezt most megnéznék, vagy nem néznék meg. Biztonsági zónában léteznek. Nekem most amerikai darabokat kell csinálnom. Nem nehéz darabok ezek, de bekényszerítenek valami karámba, hogy ott ugrabugráljak.

- Miért?

Zsótér Sándor: Hogy maga a keret annyira erős legyen, hogy még engem is elviseljen. Egyetlen rendezésem megy évek óta Pesten, a Vágyvillamos - ez még engem is elviselt. Azt alig valaki figyelte meg, hogy ezt újra lefordítottuk Ambrus Marival, gondoltunk róla valamit, hogy Kovács Adél mit játszik. Azt hiszem, ez a rengeteg munka mindegy is lenne, ez a darab akkor is ehető, ha nem rakunk hozzá semmit.

- De ebben is ott van az ön munkája.

Zsótér Sándor: És a munkatársaimé. Kibelezzük a darabot, hogy megértsük. Aztán visszavarrjuk. Ha nem csak körbe járható kiállítási tárgyként akarjuk mutogatni, hanem szeretnénk, hogy a szerkezete, a struktúrája és az anyaga is látható legyen, így kell tennünk.

- Ha nem amerikai műveket vinne színre, milyen témákkal foglalkozna?

Zsótér Sándor: Akkor talán olyasmiben kotorásznék, amit még nem csináltam. Jobban körülnéznék, hogy mi minden van még a világon. Én ezeket az amerikai darabokat egyébként nem büntetésként élem meg. Csak érdekes, hogy miért pont ezeket akarják. És persze van rá válasz: mert ezek történetek. És mert senki nem ambicionálja, hogy fél év alatt kiürüljön a színháza. Akik benne vannak, nagyon erős meggyőződéssel vannak benne, de ha ez nem találkozik a fizető néző igényével, magával a fizető nézővel, szedheted a sátorfádat.

- Szokott-e úgy gondolni erre a helyzetre, hogy milyen jövő születhet ebből?

Zsótér Sándor: Nem. Vannak, akiknek van jövőjük. Nekem egy exit táblám van. Az egyik barátom azt mondta: vegyem ezt tudomásul, és nézzem erősen. Azóta nagyon figyelem ezeket a táblákat.

- Bujdos Attila -

Névjegy: Zsótér Sándor

Kossuth- és Jászai-díjas magyar színművész, dramaturg, rendező, egyetemi docens a Színház- és Filmművészeti Egyetem színész tanszakán.Született: 1961, Budapest

1983-1985 között a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház, 1985-1986 között a szolnoki Szigligeti Színház, 1986-1990 között a Radnóti Miklós Színház, 1990-1992 között a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház dramaturgja. 1992-1994 között a Miskolci Nemzeti Színház rendezője, 1994-1996 között a szolnoki Szigligeti Színház főrendezője. 1996 óta a Színház- és Filmművészeti Főiskola oktatója. 1996-ban szerződött a Szegedi Nemzeti Színházhoz, majd 1999-ben a Radnóti Miklós Színházhoz. 2008-ban az egri Gárdonyi Géza Színház tagja lett.

Vendégként rendezett – többek között – a Nemzeti Színházban, a Vígszínházban, a Magyar Állami Operaházban, a Budapesti Katona József Színházban, a Krétakör Színházban, a Maladype Színházban

Egy anya története

Fekete Gyula operája egy felvonásban, magyar nyelven – a Budapesti Operettszínház vendégjátéka a Bartók Plusz Operafesztiválon. A librettót Hans Christian Andersen meséje nyomán Beney Zsuzsa írta. Ősbemutató

Rendező: Zsótér Sándor • Díszlettervező: Ambrus Mária • Jelmeztervező: Benedek Mária • Közreműködik: a Miskolci Nemzeti Színház Zenekara • Vezényel: Balassa Krisztián

Bemutató: 2015. június 12. 20:00, Miskolci Nemzeti Színház, Nagyszínház